3.
3.
Debrecen, 1909. szeptember 21.
Kedves Samu,* azon a levelezőlapon, melyet nem kapott meg a hibás címzés miatt, sajnos, ugyanolyanféle tartalom volt, mint a Lajosnak* küldöttön, hogy t. i. lehetetlenül rossz anyagi helyzetem miatt nem mehetek Pestre s vizsgáimra itt kell ebben az undok fészekben elkészülnöm s közben, ha tetszik vagy ha nem is tetszik, csendesen elbutulnom. Nem a nagyvároshoz szokott ember gőgje mondatja ezt velem, hanem egyszerűen az a szörnyűség, hogy különféle ambícióim most már meggebedhetnek; nem lévén, aki ösztökéljen, nem írhatok; a kötetemnek is úgy látszik: fuccs. Bőgni lehetne ezen s az első napon bőgtem is rajta, de most, hogy túlestem rajta perverzül mulatságosnak is találom, hogy éppen engem, aki különben is iszonyú gyáva és csendes legény vagyok, éppen engem kell a vakesetnek ilyen csúnyán tönkrepofozni. Ezekből a buta mondatokból érezheti, hogy csúnyán el vagyok keseredve, hát nem is igen írok erről többet. Két perc alatt rámmászott a családom, bebizonyították, hogy felesleges Pestre mennem, nincs pénz, a vizsgákra itthon is elkészülhetek, a pesti lapoknak innen is írhatok etc. etc. Beláttam, hogy igazuk van; no, és ha nem láttam volna be?
Szűkebb baráti körünkben tréfás szokás volt, hogy egymást Samu néven szólítottuk, azzal a Halotti Beszédből vett indokolással, hogy "por és Samu vagyunk„.
Néhai dr. Schöntag Lajos, a háború alatt fiatalon elhunyt svedléri barátunk.
Jóska* levele azért mondhat egyebeket, mert neki nem mondtam meg a dolgok ilyetén állását, féltem a froclijától s csak sírás lett volna belőle. Azt mondtam neki, hogy okt. 1-én én is megyek, maga majd kíméletesen felvilágosíthatja.
Kovács József közös barátunk, egyidőben lakótársam, debreceni fiú, jelenleg kézsmárki mérnök.
Nagyon szépen köszönöm a szívességét, melyet az öcsém ügyében való eljárással tanúsított; mihelyt biztosat tud a dologról, tudósítson.
Osvát úr szíves érdeklődését is nagyon köszönöm. Nagyon boldog lennék, ha mielőbb szép kéziratokkal örvendeztethetném meg, de, sajnos, nagyon el vagyok csüggedve. Sokszor szeretnék fejjel a falnak menni, hogy a kötetből most már semmi sem lesz. Csak most, mikor lőttek az egésznek, érzem, mennyire jól esett volna, ha lehetett volna. Az írással körülbelül úgy vagyok, mint most egy éve, mielőtt a Nyugat észrevett, semmi se sikerül. Bátran megírhatnám újra a "Meddő órán„ c. verset, csakhogy most már nem is "farigcsálok„. Jó volna, ha jöhetne valami kis változás, mert így nem tudom, mi lesz velem. A fővárosi nevelőséget, a "Nyugat„ közbenjárását itthon nagyon ábrándosnak találták s fogcsikorgatva kell elismernem, hogy igazuk van. Maradok, maradok, maradok. Legalább volna valakim, de elsején Jóska is elmegy. Marad nekem — — — — Gyorsan befejezem, mert valami nagyon csúnya káromkodás kívánkozik a tollam alá.
Üdvözli Pádi.
Osváttól kérjen nevemben bocsánatot, hogy nyáron nem írtam neki, noha ígértem volt; ő azt mondta, akkor, hogy olykor tudósítsam a "terveimről„; utólag nevetnem kell ezen, mert ez egy jó vicc volt. Én és tervek!
Nagy Lajos!
Jó, mikor az ember így odavan?
