Imecs Béla: A fekete sas
És idegen maradt,
nem teremtettem semmi mást,
Csak a fekete sast.
Körülvesz, megver, eltakar,
És másnak ő nem él.
Nem menekülhetek,
Hát eltűröm akárhogyan
Ringatja véremet,
Míg lökdös, mint az elpihent
Bárkát az esti szél.
Nem követtem el én,
Pedig akinek bűntudat
Nem villog a szemén,
Megújhodást hiába vár,
A nap meddőn múlik.
Ezer képe kering,
S élővé nem tették soha
Megértő bűneim;
Csak néztem mozdulatlanul,
Hidegen, mint a kő.
Ormáról a vihar,
Szívembe markolt jégtörő,
meleg karmaival;
Libegtek a falevelek,
Felém fordult a fű.
Ömölve, mint a köd,
zendültek elszáradt húrok
Az alvó szív mögött;
A gyermekálom visszajött,
S könnyel megtelt a szem.
Mint felnövő liget,
Lángoló virágok vágták
Belém tüskéiket;
S együtt vertem mindenkivel,
Mint pontos óramű.
Valami messzi vágy,
Minden ideg továbbveri
Ködös, nehéz szavát;
Másképp nevezni nem tudom,
Csak így: fekete sas.
Már nem hagy el soha,
Szakadt csapással hull le rám
Zuhogó ostora;
Zajlik a vér és felmered,
Mint a hullámtaraj.
Glóriaként ragyog,
Szívem piros tükrére hullt
Árnyéka mind nagyobb;
Vak, mint a szén és önmagát
Emészti, mint a füst.
Pelyhes szellő kavar,
zsákmánya a csend, rája csap,
Mint sajgó búcsúdal,
Lefog, felborzol, rámborul
És el nem engedem.