Cs. Szabó László: SZIBÉRIAI GARNIZON
Cs. Szabó László: SZIBÉRIAI GARNIZON
Beszéltem egy vidéki tanárral. Alföldi városban tanít. A városnak annyi lakosa van, mint Sienanak vagy La Rochellenek s valamivel kevesebb, mint Ulmnak. Ismerem ezeket a városokat, az ember majdnem úgy dolgozik ott, mint a fővárosban.
Két éve egy irodalmi tanulmányhoz látott. Félév alatt kényelmesen megírhatta volna. Most végre elkészült. Ki kellett böjtőlnie a forrásmunkáit, két-három pengős háború utáni magyar könyveket. Elolvasásukat a jószerencsére bízta s a jószerencse csöppenként csurgott.
Nincs tanári könyvtár? kérdem. Nincs használható. A Magyar Szemle kivételével folyóiratot se járatnak, „jobboldali"-t sem. És városi könyvtár? Az sincs. Tavaly ugyan alapítottak egyet közadakozsából. Néhány öregúr átengedte a kiolvasott Jókait, Mikszáthot s Szilágyi Sándort. Nem hiszi, hogy akár korábbi, akár későbbi magyar irodalommal kiegészítsék. Hát akkor hogy jutott könyvhöz? Rábeszélte pár barátját, hol egyik, hol másik vett egyet s kölcsönadták. Amire nem vehette rá őket, kimaradt a tanulmányából is. Miért nem dolgozott pesti könyvtárban? Nyolcvan pengője van, nem utazhatott Pestre. Lapot a barátjánál olvasott.
Most Pestkörnyékre kerül. Havi nyolcvan pengő óraadói fizetése volt, ezután ötven lesz, mert csak a leadott órák számítanak. Valamit még keres magántanításból.
Miért jött fel nyomorogni? — kérdem búcsúzóban. — Elvörösödik. Gyalog bejárhat a könyvtárakba.
Bocsánatot kérek a keresztkérdésekért. Író vagyok, tudnom kell, ki mindenkinek nem írunk.
