Fenyő László: Álmatlanság
a tárt ablakon át
a hajnal előszelét lengető.
Az álom lepleiből kitakartan
én gyűrődöm, dobom a testem egyedül,
viaszkos, pörkölt bűneimmel,
melyek cseppenve a lelkemre égnek.
vissza-visszatérő kakasszó,
már ébreszti a tiszta világot,
felkeltett messze egy harangot is:
rezdül s ejti rám fátylait,
fátylainak hüvöskés lebbenése
suttogja: Elcsitulsz majd, hánykolódó -
s mintha az éj
felvette volna gummiköpenyét: dereng.
hajnal szelíd cinkosai,
ősszel is csippenő neszek:
az éji csend vermében vergölődöm,
dúdolgatóim, altatóim,
mofiumom:
veletek-telve zsongó semmivé hunyom.