Gondolatok a határon
Gondolatok a határon
Van három nép, mely a határhoz közeledő, hazatérő fiait történelmi sorságra emlékezteti. Az orosz, a spanyol, a magyar. Az első sohase volt európai, a második rövid ideig volt az, mindkettő határszéli nép, küszöb Ázsiába, illetve Afrikába. A harmadik európai ugyan, de ezt maga jobban hiszi, mint többi nép. Részben a határmenti helyzet, részben a tisztázatlan európai szerepkör a három elütő nép fiait egyforma méreggel oltotta be, hazai határuk hoz közeledve, egyforma a lelkiállapotuk.
Minden ember megkönnyebbül az otthon közelében, valószínűleg még a haragos hontagadó is. Kis zászló leng a szélben, az ember milliószor látta, most mégis jólesik, olyan mint a bemagolt vers: el kell feledni, hogy évek múltán ízére jussunk. Csak a határon látszik igazán, mennyire lobog a zászló, szószerinti értelemben lobogó. Otthon mindig a rúdra csüng! De a határon lobog, ott mindig fúj egy kis szél s víg lelkecskévé változtatja a háromszínű vásznat. Jó látni, még annak is, aki magában áll, messze a nyájtól.
De aki a három népből való, fölizgul a határ közeledtén, nem tud szívből örülni. Szorongva ér oda, mintha maga s mások bűneit kellene kiengesztelnie. Egy lélekszívó, láthatatlan Szfinx várja a határon s megfejthetetlen kérdésekkel ostromolja. Turgenyev, Dosztojevszkij orosz utasa egyszerre elfordul a kelet-porosz tájtól, nem leli helyét, Puskin emlékével: ősi dajkamese és nyugati műveltség, ázsiai titok és latin báj összeolvadt jelképével küzd magában. Gondolkozni kell rajta, mert ő a keresztút. A spanyol is elfordul a garonnei szőlőktől s a landesi fenyvesektől, a gyógyíthatatlan ibériai jellemhasadáson töpreng, leszünk-e valaha egy nép? — kérdi. Hol rontottuk el a boldogságot? — kérdi a magyar s elönti a forróság; ártatlan vagy bűnös nép vagyunk? A Szfinx ostromol, sokkal mohóbb, mint görög őse, Oidipos próbáratevője.
Azt hiszem, a csak európai népek éppen azért tökéletesebbek e határmenti, problematikus népeknél, mert csak európaiak. Bonyolultak, de kiszámíthatók, összetettek, de megfejthetők, nem nehezedik rájuk az az Európán-kívüli ráadás, mely az oroszt orosszá, a spanyolt spanyollá, a magyart magyarrá teszi. Valaki jó vagy rossz olasz, jó vagy rossz francia, jó vagy rossz angol, szereti vagy eltaszítja, bámulja vagy bírálja az ősi közösséget, de mindenképpen megérti. Maga lehet problematikus, nemzeti létében: olasz, francia vagy angol mivoltában aligha. Követheti Maurrast, Briandot, Jaurčst: így is, úgy is talpig francia, három világos magatartás közt kell választania. A problematikus, féleurópai népek ellenben kétely és önkínzás forrásai, kiismerhetetlen szeretők, örökké visszatartanak, de örökké kínoznak is.
Ha ennyi kétség s ellentét szűrődik a spanyol, orosz, magyar jellembe, nem volna okosabb a magányos embert megkerülve, a nemzeti jellemrajzra szorítkozni? A nemzeti tudat nagyobb felületén mégis csak jobban elosztlanak a kétségek s antinómiák.
Igen ám, de melyik nemzeti jellemről beszéljünk? A nemzet évezredeken át megőriz ugyan egy sereg élettani bélyeget, szívós ösztönt, hasznos vagy kártékony legendát s néhány szellemi hajlamot, egyébként azonban többször is gyökeresen megváltozik. „A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Így nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életed, fű és vad" — énekli a költő. A nemzet is. Persze nem élettani változásra gondolok, „elöregedés"-re. Öreg nemzet egészségesebb, erősebb lehet a fiatalnál, még akkor is, ha hosszabb történelmi fönnállásán kívül az életkorok megoszlása szerint is öreg. A változást szellemi, gazdasági, társadalmi hatások okozzák. De elsősorban az erkölcsi ujjászületés vágya. Időről-időre meg kell csömörölni magunktól, hogy megujulhassunk. Minél fejlettebb a nemzeti jellem, annál hevesebbek e morális megrázkódások, minél európaibb egy nemzet, annál gyökeresebbek a változásai. A beszédes olasz a Borgiák alatt hallgatag volt, a fegyelmezett és puritán angol Erzsébet idején garázdálkodott, a hitetlen francia építette a legszebb templomokat, a semmittevő spanyol V. Károly alatt egy világrészt gyarmatosított s a tékozló „magyar úr" valamikor ravasz és szenvedélyes kereskedő volt.
A nemzeti jellem is a pillanat és öröklét együttes műve, akárcsak az emberé, ellentéteit sem lehet könnyebben kibogozni. Miután pedig ezúttal egy bensőséges és igénytelen jellemrajzra vállalkoztam, helyesebb, ha ragaszkodom eredeti mintámhoz s a nemzet helyett csak egy embert ábrázolok, a magyar embert. Előbb ősi hajlamait, aztán a történelem munkáját, végül a kereszténység hatását vázolom, latin szemmel, mint a hadifogoly, aki vad gazdájához szokott s már álmában sem lát narancsfát.
