Engesztelő áldozat
Engesztelő áldozat
Jött egy nép Keletről, Közép-Európába települt, idegen műveltségét a keresztény nyugati műveltséghez törte, de ösztöne mélyén ma is nomád. Rövid fénykora s hosszú hanyatlása eltöltötte tragikus pátosszal, de gondolkodás nélküli hősiessége alatt mindig lappang egy kis bölcsesség és parasztravaszság. Ebben különbözik a tragikus spanyoltól. Új, kárpáti hazájához szokva, de örökké idegenül az európai népek közt szétszakadt keleti s nyugati magyarra, az egyik a tágabb európai haza romlását kívánja, a másik kiegyezik vele s hidegen gondol elhagyott keleti bölcsőjére.
Ám a Pusztán s a Történelmen kívül egy nehéz ajándékot adott a Kereszténység is. A bűntudatot. Katolikus, protestáns magyarban egyaránt valóságos nemzeti érzéssé vált. Mások keresztény voltukban, a magyar magyar mivoltában szenved az eredendő bűntől, a maga vétkén kívül a nemzetét is kiengeszteli. Ha csoda a magyar fönnmaradás, e csodát csak a keresztény önvád fejti meg. Életmentő önvád ez, századok óta legnagyobb ereje. Ritkán fogta idegen népekre a romlást, amit mások hoztak rá, úgy hozta helyre, mintha önön bűnét engesztelné ki. Nehéz idejében meggyőzni a veszélyről, de az elmulasztott óvatosságért szívesen fizet az életével. Minden magyar ismeri a „mohácsi rejtély"-t. A török már a határon áll, a tevék hordják a hídveréshez való láncot. Ezalatt Budán a magyarok egymásra fenik a kardot. A török átkel a Dráván, a civakodók hirtelen díszbe öltöznek, levonulnak a mohácsi mezőre s engesztelő áldozatot hozva mejdnem mind egy szálig levágatják magukat.
Ha a megfogyott magyar ma is szabad hazában él, a bűntudatának köszöni. Elrontja a dolgát, de maga is fizet érte. Marcangoló önvád s keserű megalázás közt így emelkedik fel mindig a porból, új bűnök s szenvedések felé taszítva, új bűnökért lakolva az örökkévalóságig.
