Cs. Szabó László: Frčre et cochon
Cs. Szabó László: Frčre et cochon
Egy tálból eszünk cseresznyét az istenekkel. Erről akarok sürgősen beszámolni.
Drága Petrovics Elekünk nagy tudással, nagy szeretettel kiállítást rendezett a magyar magántulajdonban található olasz mesterekből. Akik e sorokat olvassák, biztosan látták, talán többször is.
Egy délután éppen egy szakszerű „vezetéses sétába" csöppentem. Visszaemlékezvén a külföldi képtárak ünnepélyesen naiv vezetéseire, a fennkölt csodára, a kérlelhetetlen műtörténész kalauzra, tüstént a harmadik terembe menekültem. Onnan hallottam, akarva, akaratlan a szakszerű magyarázatot.
De egyszer csak mit hallok? tündérjáték tréfál velem? „Hölgyeim és uraim, az igazi műgyűjtő nem engedi bebóvlizni magát akármilyen smarnival". Csoszogás, a csapat tovább megy. „Ez a piros nem igazi hússzínű piros, mint például Tintorettoé, csak festékpiros. A hölgyek láthatják legjobban". Nevetőszünet, csoszogás, egy Tizian elé érnek. „Az emberek ma azt mondják: ej az a büdös Szőnyi nem tud rajzolni. Láthatják kérem, hogy Tizian se tudott. Mondta is a Michelangelo: festeni tudsz, de tanulj meg rajzolni is". A firenzeiek csakugyan mondtak effélét a velenceiekre, csak nem éppen ebben a formában. Én azonban szó szerint idézek: a helyszínen jegyeztem.
Gondolom, a vezető nagyvilági, könnyed és lebilincselő akart lenni. Frčre et cochon az összes halhatatlannal. Lehet, hogy csakugyan szellemi — testvérük. De azért hadd emlékeztessem arra az udvaroncra, aki egyszer kedélyesen György angol régenshez fordult: Fenség, csengessen egy pohár vízért! A régens csengetett „Ez az úr távozni akar — mondta a belépő inasnak, szóljanak a kocsijáért."
Egyszer még Tizian is leszólhat ilyet a vászonról.
