7.
7.
A nép egy darabig még olvassa Petőfit, aztán kihull a kezéből.
Új századba fordul a magyarság. Van királyi palotája, turulmadara a határokon, parlamentje, pénzügyiminisztériuma, mindenből „a világon a legfényesebb". A bankok kihíznak régi szállásaikból, Alpár Ignácz épít nekik márványsujtásos palotákat. Rákosi Jenő harmincmillió magyarról fecseg. Zsúfolásig díszletezzük a színpadot, a kiegyezés óta nagypolitikát űzünk, Kecskeméthy Aurél már a hetvenes évek elején erről panaszkodik. Rabul ejt a nagyság viziója, túlméretezzük a jogállamot. Az országos politika Tolnay Lajos MÁV elnök vasútpolitikájához hasonlít: több és magasabbrendű vonatot járat a kelleténél.
A liberalizmus kora tulajdonképpen lezárul a millenniummal. Pauler Tivadar, Trefort, Kozma Sándor, Csemeghi, Apáthy, Kautz, Hieronymi, Baross, Wekerle és sok más kiművelt fő az országot a kettős monarchia egyenrangú államfelévé emelte. Nagy kor volt, tisztább, mint amilyennek ellenfelei, tragikusabb, mint amilyennek védői látják. Utána már a parlamenti merényletek, vasútsztrájkok, a holdban lebegő magyar birodalom, Tisza István, Ady, Jászi, a „Huszadik Század" kora jön, balsejtelmek, meddő erőfeszítések, kapkodás és hiábavaló vártanúság kora.
Az ember szétnéz a füstölgő romokon, elfordul gyalázkodó kortárssaitól, de a védelem is ajkára fagy. Szeretet és harag nélkül, szomorún búcsúzik a holtaktól.
