1.
1.
Mikszáth meséli, hogy Pulszky Ferenc egyszer fölment szabadjegyért a közlekedési minisztériumba. Hazakészült Sárosba. Fogadja egy titkár, kiderül, az is sárosi. Amíg jön az államtitkár, beszélgetnek, az öregúr elmondja, kiket akar fölkeresni. Bajos lesz, igazítja helyre minduntalan a fiatal földi, mert ez a számvevőszéknél van, az a belügyben, a harmadik a szomszéd szobában. No, ha idehoztátok Sárost, nevet Pulszky, haza se megyek. És nem kért szabadjegyet.
Sok efféle története van Mikszáthnak, egyik gonoszabb, mint a másik. A kor gúnyosan beszélt magáról, az utókor kegyetlen volt hozzá. Érdemeit megtagadta, őseitől, a reformkor nagyjaitól megfosztotta. A kiegyezés s a milleinnium közti szakasz állítólag az elszalasztott alkalmak, az öncsalás és képmutatás kora, kiöregedett szemtanúi is így beszélnek már róla 1910 körül. Akik egykor ábrándjaiban osztoztak, öregségükre elszomorodnak, rossz sejtelemmel búcsúznak. A kor egyébként se melegedett igazán a nemzethez; Mohács, Majtény, Világos változatlanul eleven, kínzó emlékek, a béke és zavartalan munka három évtizede alatt is lefoglalják, tovább izgatják a képzeletet: a jelen emléktelenül száll el. Könnyű munkája lesz a romboló utókornak.
De a ma élő, maroknyira fogyott védőcsapat is csak árt a vesztett ügynek. A magyar liberalizmust Széchenyi oldaláról nézi, jövőbelátó szemmel. E védelem kötelező illemtanához tartozik például, hogy a múlt század utolsó harmadában végzett munkákra rá kell olvasni Széchenyi igéit; egy cukorgyár-alapításban okvetlenül Széchenyi támad föl, egy hitelintézeti fúzióban testetölt valamelyik mondása. Pedig a liberalizmusra Széchenyi egész másfajta igéit is ráolvashatnók. „Volna egyedül alkotmányunk veszélyben", írja egyszer a gróf, „vagy ha csak arról volna szó, miképp kelljen azt tágítani, a lehető legtöbbre ruházni, nem volna akkor baj; lenne csak az kérdésben: miképp lehessen a lehető legnagyobb számot anyagilag gazdagítani, könnyű lenne akkor minden; csak ne forogna egyéb fenn, mint terjeszteni művészetet és tudományt, vajmi hamar érnénk célt. De a magyarság terjesztése gyakran ellentétben áll az anyagi javak, a művészet s tudomány, de még némileg az alkotmány terjesztésével is".
Óvatosan kell bánni a híres Igékkel. A kiegyezés korát minduntalan megzavarta Kossuth kitartó haragja, egy jól irányzott nyílt levele hetekre elrontotta a magyar politikusok nyugalmát. Minden „állam az államban", minden lázadás feléje nyúlt, a nép nagyobbik fele félzsoldra fogott bonaparteista altiszthez hasonlított. Már pedig Turin sokkal közelebb volt a magyar határhoz, mint Szent Ilona a francia vizekhez. Nem csoda, ha a szabadelvű vezérek taktikából Széchenyi emlékét tolták előre, ő volt a beteljesített vagy beteljesíthető „negyvennyolc", Kossuth a véres „negyvenkilenc" jelképe. Talán ismerik Schlüter berlini szobrát a Nagy Választóról: a fejedelem a talpazaton lovagol, lábainál atléta rabszolgák ülnek. A magyar liberalizmus atlétái gondolatban ilyen rabszolgákhoz hasonlították magukat, őszintén hitték, hogy a fölöttük lovagoló eszménytől sose tágítottak.
Holott amit végeztek: sokkal jobban igazodott egy korábbi – Louis-Philippe kori – európai fölfogáshoz, társadalom- és gazdaság-politikához, semhogy a külön világban élő, félig konzervatív, félig liberális Széchenyi igazi tanítványai lehettek volna. A liberalizmus mai védői megtévednek a széchenyis vagy széchenyieskedő magatartástól; ha a védenc Széchenyit idézi, biztosan be is töltötte az Igét! Pedig a védencek valójában a negyvenes évek Európáját követték, a negyedik évtized külföldi gondolkodóit lehet legkönnyebben rájuk olvasni s nem Széchenyit.
Úgy látszik, nemcsak megértetlen emberek, megértetlen korok is vannak. Ellenség, barát egyaránt árt a szabadelvű magyar emberöltőnek. Amaz a nagy reformnemzedék apaságát is elvitatja, mondván, hogy 1880 méltatlan 1830-hoz, ez Széchenyi helyére állva jövőbelátó eszményítéssel méltatja. Próbáljunk a két bíró közé állni, próbáljunk a lehető legkevesebb haraggal s a lehető legtöbb szeretettel e hálátlan kérdéshez szólni.
