Füst Milán: Néhány fájdalmas szó Karinthy Frigyesről
Füst Milán: Néhány fájdalmas szó Karinthy Frigyesről
Elbeszélése szerint édesanyját Pest városában, az utcán megharapta egy ló s ebbe belehalt. S a gyereket aztán, jó sokan, valami kopár hajlékokban úgy nőttek fel, mint a kis oroszlánok, vadul és sörényesen. S ha nem is tépték meg a nyárspolgárt, de majdnem. Mert az agyuk lángolt, mégpedig külön-külön, mindegyiké önálló tűzvészként, — mert kapcsolatuk nem sok volt egymással. Egy szegény kis lánytestvér festő akart lenni s teli volt elszánt sötétséggel és vad szűziességgel, pedig alapjában véve szelíd kis teremtés volt, — de a sötétség és szűziesség akkor hozzátartozott a fiatalsághoz. A másik lánytestvér embergyűlölőnek készült. És így tovább. Frigyes pedig így szólt:
— No mért? Amiért nekem lukas a cipőm? Azért én olyan nagy író leszek…
Egyszóval vad testvérek voltak. S egyiküket, másikukat néha ott lehetett látni a Thököly úti Football-kávéház ablakában. Ott olcsó volt a kávé és óriási a kalács. De szóbaállni velük, mondom, nem volt tanácsos, mert haragosak voltak mindig.
Egyszóval, egy kis Raszkolnyikov volt ez még akkor, nem a gyilkost gondolom, mert az nem volt, de elszánt, fellengős, töprengő, nélkülöző és gőgös… — gőgösen nélkülöző. Egy igazi ”volt tanuló„. De jöttek a kielégülések.
S őt túlságosan elszédítették az élet kielégülési lehetőségei. S nemcsak a kéjek, — mindenképpen. Hogy mi mindent ad a polgári jólét, amiről ő nem is álmodott.
Egy tisztelőjétől kapott egy bundát.
Telefont vezettetett be a lakásába, ami még akkor nagy ritkaság volt. Kérdeztem, mi az ördögnek?
— Hogy az is legyen, — felelte Karinthy.
Hiszen, ami a mohóságot illeti, ezzel mi körülbelül mindnyájan így vagyunk: még egy kis almát hamar, körtét, cigarettát, feketét, Isten mérgeit, különben is elveszünk. Folyton kellene valami, — talán azt hisszük, hogy megváltozik tőle az életünk, vagy legalább is jobb lesz egy kicsit. A művész nyugtalan fajta s még mohóbb, mint a nyárspolgár. Viszont senkinek sincs inkább fegyelemre szüksége, mint a művésznek. Még veszélye is a kielégülés, tudjuk. Bizonyos magatartás nélkül könnyen pusztul.
— Nem szabad mindenből annyit enni, — mondtam én.
— Igaz, — felelte Karinthy. De persze hiába.
S jött a dicsőség kanmacska formájában. A népszerűség meg a népi siker. S Karinthy kicsit émelygett, de csak egy kicsit, mert különben imádta. S úgy vetette bele magát, mintha tenger volna, pedig nem volt az, s ő ezt is tudta, hogyne tudta volna, hisz okos ember volt, de mikor olyan rettenetesen ízlett. S a személyes érvény. S ami az utóbbit illeti: Karinthynak minden jó volt környezetül, hogyne lett volna hát ő jó mindenkinek. Ez a zseniális ember, aki csupa ötlet volt, — a legelmésebb, akit elképzelni lehet. Igazán egy kis nap — s ha másodrendűek voltak is a bolygók körülötte, az is jó volt. Udvara tehát mindig akadt, de kellett is. Egyrészt, mondom, az ötletek embere volt s oly mértékben, hogy nála minden gondolat meg is maradt aztán ebben a formájában: az ötlet stádiumában s már jellegénél fogva is. Minthogy az ötlet fura jószág, ezek olyan rakéta-félék, nem akarják ezek, hogy nagyon meggondoltassanak, (holmi magány, vagy sötétségek mélyén), minthogy rögtön akarnak ropogni-ragyogni, lévén éppen ez: a rögtöniségük, meg a frappáns mivoltuk, vagyis a születésük fénye minden nemesi levelük. De magának a mágusnak is kellett a hallgatóság. Mert ő viszont azok közé tartozott, akik beszélgetés közben, a saját hangjuk gyűlölte az egyedüllétet. Ezért, de más oknál fogva is valószínűleg. S hogy melyek azok? Létének olyan titkainál fogva, amelyeket magával vitt könnyeimmel öntözött, szegény sírjába. Magam ezt gondolom erről: hogy iszonyodott a saját élete igazságaitól, hogy szembe kelljen nézni velük, például azzal: hogy hova lett az egykori gőgös és törhetetlen nélkülöző, aki megvetette az olcsó örömöket, a Razumihin, vagy a Raszkolnyikov? Talán ezért kellett neki mindig valami és valaki, lázas elfoglaltság, pénz és sakk, viccek és beszélgetés, játék, csak a magány nem az Istenért. Mindnyájan tudjuk, hogy így volt, hogy neki a szünet nélküli szórakozás és folytonos ragyogás narkózisa kellett. A folytonos önigazolásé. ne lett volna tehát nagyszerű vele lenni, aki úgy osztotta magát, mint a várontás. Az ember leült a közelébe s azt mondta magának: — no, most jó, mert most mindent el fogok felejteni, ami bánt. S mintha jó meleg fényekben fürödne, védett helyen, valami barlangban talán, ahol remek a fény… Óh ez nagyon jó volt nekünk boldogtalanoknak, sok nehéz órámon segített keresztül — s most, mintha ifjúságom utolsó szépsége is elhanyatlott volna vele az elmúlásba.
Egyszóval, neki pillanatról pillanatra kellett érvényesülnie, hatnia, nehogy egy percre is fel kelljen adnia magát. Ő a mások szemeiből, vagyis a tükröződésből merítette erejét, mint Narcissus, mert ez volt minden védelme az önvád s ama görgetegek ellen, amelyek az ember gyötrésére vannak rendelve s mind az idők végtelenségéig. Egyszer így szóltam hozzá:
— Hát nem rejtélyes csoda ez a hiúság? Hogy az ember léte legjavát ontja ingyen az embertársak elébe, a legnagyobb teljesítményre képes csak azért, hogy a többi bólintson. Nem tartja fenn a világot, nem ez forgatja tovább, mit gondolsz?
S ő persze megértette a célzást. S porcelános, tiszta szemei gúnyos megértéssel néztek vissza reám, öngúnyos helyesléssel. De azért védekezett is. Mert nem szerette, ha ösmerik. Nem szerette továbbá a nagy egyetértéseket s nem az érzelmes pillanatokat, egyszóval nehezen tűrte, hogy hozzá igazán közel álljon valaki. Nem is volt hát igazi barátja soha, ez az érzésem. Hogy a barátait talán valami elképzelt világban tartotta fogva, talán gyerekkora ködeiben s már csak távolról integetett ezeknek, folyton búcsúzó mozdulatokkal s nem beszélt róluk. S itt, e furcsa Pesten csak a cimborái voltak, itt ő eloszolt, mindenkié volt. Azt hitted volna némely pillanatban: no, most megfogtad, most a tiéd, — de nem, mert épp akkor eloszolt. Kezdődött megint a ragyogás, jöttek a bolygók. Illetve, hisz egy valakit azért szeretett ő, valószínűleg, Kosztolányit. Vagy ez is hozzátartozott a ragyogáshoz? Egyszer ő maga erről így nyilatkozott:
— Tudod, nem vagyok képes elfelejteni diákkoromnak azt az érzését: ha én, ha én valaha Kosztolányinak a barátja lehetnék… Mert hogy néztem én fel reá! (Kosztolányi idősebb volt s előbb kezdte, mint ő.)
— — S aztán hát elkövetkezett az évtizedek során az elteltség gyötrelmes kora is. Karinthy kezdett eltelni minden földi jóval. S már akkor látszott rajta némi keserűség, meg is írta. Akkor írta ezt a nagyon szép versét:
"Kit lelkem méhében elrejtve hordok,
A gyermek mostanában nyugtalan,
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik."
- - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - -
"Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóstét és jónapot.
És merre megy? És Ön mennyit kapott
Belőle?"
- - - - - - - - - - - -
"De kit lelkem méhében rejtve hordok,
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
nem érti."
A gyermek mostanában nyugtalan,
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik."
- - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - -
"Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóstét és jónapot.
És merre megy? És Ön mennyit kapott
Belőle?"
- - - - - - - - - - - -
"De kit lelkem méhében rejtve hordok,
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
nem érti."
"Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomba hajlik, nagyszemet mereszt,
Aztán legörbül szája: hát mi ez?"
Arcomba hajlik, nagyszemet mereszt,
Aztán legörbül szája: hát mi ez?"
A művészi érték legérzékenyebb mérlege maradt mind az utolsó idejéig s minden zaklatottsága ellenére is, csakugyan, mint egy elragadtatott gyermek, — mert telhetetlen volt nemcsak a földi szomjúság dolgaiban, hanem a szépségben is. S igazán nem irigy, sohasem irigy, ami ritka tulajdonság. Ebben igazán a szívét vitte ő a vásárra. S ha meg kellett védeni, ami szép, csak látták volna, milyen volt, milyen kedves és lelkes, — megint itt volt a régi diák! Mert mit számított olyankor, hogy ő a híres író, ha egy versről volt szó? Mikor olyan komoly ügye volt néki a költészet. S mit számított minden egyéb, ha nevetni kellett, vagy vitázni, vagy kifigurázni valamit… Micsoda furfangokra volt ő képes olyankor s épp oly titkosan és kuncogva, mint diákkorában a pad alatt.
Mert, mondom véghetetlenül kedves volt és minden bűnével együtt is ártatlan.
Nem is sirattam én még embert annyira, mint őt. Ezt a hűtlen Frigyest. hogy egész meg vagyok már törve a fájdalomtól. S hogy ez miért van így? Alig lehet szavakban kifejezni. Mert nem csak az együtt eltöltött fiatalságról van itt szó, érzem.
— Ki tett ki benned ennyit? — kérdezem most magamtól elhagyottan. Mert jó volt tudni, hogy van. — A halál nagy mester. S én most látom csak mennyire szerettem.
