Márvány tábornok temetése
Márvány tábornok temetése
Kora reggel volt, éppen borotválkozott.
— Egy avar fiatalember keresi — kopogott be Anna. —Nagyon izgatott.
Decumanus letette a kést.
— Rosszféle?
Így hívta az asszony az ólálkodókat. De állítólag ez másféle volt.
A férfi gyorsan lemosdott. Már közeledett a dobogó, bakancsos lépés. A látogató többször kopogott, úgy látszik izgalmában nem hallotta a tessékelést. Még azután se mozdult, hogy Decumanus rányitotta az ajtót. Daliás szőke fiatalember volt. Halottsápadtan, remegő ajakkal nézett a házigazdára.
— Az áldásáért jöttem — kiáltotta hirtelen, köszönés nélkül.
— Tessék bejönni — mondta halkan Decumanus. Már ismerte ezt a fajtát.
A fiatalember kicsit megemberelte magát, belépett s most már halkabban mondta:
— Avarországból jövök. Fölesküdtem a Zsarnok ellen.
Decumanus elmosolyodott. Mind ilyen. Eljönnek, becsmérlik, aztán hazafutnak szolgálni. Mindenesetre leültette.
— Legjobb, ha mindjárt a nevemmel kezdem. De kérem, ne küldjön el érte. Karim Tamás vagyok.
Decumanus önkénytelenül kiegyenesedett. Az öreg Karim az államtanács tagja s a Zsarnok egyik bizalmasa volt. Puritán öregúr s mintahivatalnok. Decumanus nagyon becsülte.
— Csak beszéljen nyugodtan. Magáról vagy az édesapjáról. Ahogy jól esik.
Karim Tamás hosszan s elég összefüggéstelenül beszélt. De a sok beszéd végül is lecsillapította. Mi rövidebben elmondhatjuk. Négy testvére közül mindig apja kedvence volt. Első az iskolában, első a fiúi szeretetben. Bálványozta jótevőjüket, a Zsarnokot, utánozta álmodozó járását s puritán étrendjét. A rajongás a Zsarnok fülébe jutott — (de nem az apjától) — s meghívta az udvari kamarához. A fiú előbb külföldi tanulmányútra ment. Egy májusvégi este Teverevillebe érkezett.
Eleinte gyűlölte. Emberfeletti volt és mégis kicsinyes, kisvárosi lakóit fölvetette a csúfondáros gőg. A kövezet feltörte a lábát, a terekről forróság ömlött, a kapuk alól jeges szél fútt, sokszor már azt hitte, hogy egyszerre járja a pokol, purgatórium és paradicsom három éghajlatát. Mégsem tudott elmenekülni. Keresztrefeszített aggastyánok s megcsonkított vitézek képei függtek a falakon, képzeletbeli üvöltésük az utcára hallatszott. Az ég elsötétült, hirtelen meghasadt, lila fény ömlött rá, iszonyú villámok csattogtak, a kutakról és oszlopokról ömlött az esővíz. A házakra házakat raktak, a padlásnál új ház kezdődött, négy-öt emelet s egyenesen a holdba hajolt. A lépcső néha ház helyett egy kupolába vezetett, az ember egyszerre csak a tetőkön járt, minden recsegett, ropogott s ebben a recsegésben és ingásban mégis biztonságot érzett. Karim Tamás lassan megrészegedett. Egyedül volt, félig tébolyultan a fénytől, a roppant falaktól, a romoktól s a híres síroktól. Egy éjjel megvilágosodott az elméje. Azon a téren járt, ahol az első hitvallókat a fenevadaknak vetették. Letérdelt a szökőkút körüli tócsába s fogadalmat tett a Zsarnok ellen. Azóta olvasta Decumanust.
— Külföldön marad?
— Okvetlenül. Ebben is követni akarom.
Decumanus a padlót nézegette. Nem először fogadkoztak előtte. De ez más, mint a többi, ártatlanabb s talán éppen ezért állhatatosabb. Sok év előtt neki is hasonló napjai voltak Teverevilleben.
— Ha egyforma a természetünk — mondta biztatón, — hamar megszokja. És ha az aggkori igénytelenséget harminc-negyven évvel előbbre tolja, még meg is lehet szeretni ezt az életet. Ne felejtse el, hogy a Zsarnok is igénytelen.
A fiatalember rádöbbent.
— Kivéve a hatalomban — fejezte be Decumanus mosolyogva. — Éppen ez a mi erőnk.
Kikérdezte közeli terveiről. Karim Tamás megnyugodva válaszolgatott. Egyelőre egy barátjához költözik, a Kincses Szigetre. Aztán fölállt.
— Kérem, áldjon meg. — Most már ő is nyugodtan, önérzetesen mosolygott.
Decumanus a fejét csóválta.
— Nem hivatásom. Csak Isten segítségét kérhetem. Hogy segítsen téged a szegénységben és önmérségletben.
Hirtelen hozzátette:
— De csak hazád határán kívül. Karim Tamás elvörösödött.
— Így is jó — mondta vad tekintettel. Elkapta Decumanus kezét és megcsókolta.
Egy hét múlva levél jött az avar határról. Ez állt benne: ”Áldásod kisér Márvány tábornok temetésétn.„ A tábornok a Zsarnok jó barátja volt.
A fiatalember hazudott. Hazament orgyilkosnak. Decumanus lerohant a lépcsőn s egy végtében futott a postáig. Másnap volt Márvány tábornok temetése. Skami, az avar rendőrfőnök hinni fog a táviratának. Hiszen évek óta figyelteti! A posta táján már össze-vissza hangosan kiabált.
A távírász kiszólt a pénzért. Csak most vette észre, hogy ingujjban futott el hazulról.
— Rögtön fordulok érte. De könyörgöm, küldje el addig. Emberéletről van szó.
A postás végigmérte az ingujjas, ziháló embert.
— Akármikor behozhatja — mondta.
Ruhástól virrasztott. Békés, rejtély nélküli éjszaka volt. Decumanus minden félórában fölhúzta az óráját. Tegyük fel, hogy négy óráig tart a sürgönyút. (Izgalmában elfelejtette megkérdezni.) Akkor is megkapta Skami. (Már lefútták a temetést vagy más úton s más helyre viszik a holtat. De hátha a Zsarnok ragaszkodik a veszélyhez? Decumanus már csak a rendőrfőnökben bízott.
Később Anna kéretlenül egy csésze teát hozott. Már nem kellett hallgatóznia, a falon át is meghallotta a bajt.
— Köszönöm kedves, csak tegye az asztalra.
Egy pillanat múlva azonban utána kiáltott:
— Anna!
A szoba közepén állt, tehetetlenül, félig fölemelt karral.
— Rettentő szégyen ez, Anna. A tanítványomnak hazudta magát. Ha akkor tudom, hogy…
Elhallgatott. Megfogta az asszony vállát s közelebb húzta. Anna őszült. Most látta először.
— Bizony Mynherr…
Két szomorú árok hasadt az asszony szája szögletében.
— Bizony hét éve jött Frigyesországba.
Decumanus elfordult, valamit akart mondani, hirtelen az ágyra vetette magát és keservesen sírva fakadt.
Hajnal felé elszenderedett. Még hallotta, hogy az asszony kaput nyit s egy munkába siető ismerőssel beszél. Ébrenlét s félálom közt hosszú, édes órák úsztak el.
Vígan, megnyugodva ébredt. Skami megkapta a sürgönyt, a temetés elmarad. (Az is lehet, hogy Karim Tamás csak megtréfálta.) Annyira röstellte az éjjeli izgalmat, hogy a belépő Anna elől az ablakhoz fordult. Átöltözött, asztalhoz ült s rövid ebédszünettel délutánig dolgozott. A pirosló nap már asztalára sütött, mikor lement a kikötőbe. Hetek óta nem látta.
A rakodón az idegenek, facér matrózok, kivénült hajósok szigetekké verődtek a dolgosak közt. Messzebb óriási vashordók döngtek. Egy avar hajó horgonyzott a kikötőben. A rendőrségi motoros éppen most indult feléje. Parancsnoka egy félóra előtt főbenlőtte magát. Valaki fölismerte Decumanust s rámutatott. Hirtelen minden szem rajta állt. Töltött puskacső volt a tekintetük.
Egy csomó ember ácsorgott a háza előtt. Idejében észrevette, megfordult s a város másik végébe menekült. Zúgott, hullámzott a város, az ablakokon át is látszott, hogy mindenki hangosabban beszél, mint máskor. Egy újságpalota villanyos hírszalagján átfutott Zsarnok neve. Aztán Karim Tamásé. A két név közt ezentúl a halál volt a kötőszó.
Decumanus egy kopár külvárosi térre vetődött. Egyszer már járt itt, nagyon rég, talán amikor először átutazott Frigyesországbon. De mégsem. Persze, csak most látja a körhintát! A szörnyek dermedten ágaskodnak a levegőben. Nincs muzsika, nincs forgás. Két kislány bámészkodik a tigris alatt. Egy hajó bődül a kikötőben, a vizet s a földet betölti a kereskedelem nagy költészete.
Éjfélkor még mindig ácsorogtak a háza előtt. A szomszéd ablakokat egyszeriben ellepték a leskelődők. Anna egy távirattal a szobában várta. Fölbontatlanul is mind a ketten tudták a tartalmát. A haza üzent a bujdosónak. Egyenlőre maradjon a határon, néhány nap múlva átlépheti.
Csak most látta, hogy a két utazótáska leporolva az ágy előtt áll.
