CS. SZABÓ LÁSZLÓ: PÁRIZSI PÁRBESZÉDEK
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: PÁRIZSI PÁRBESZÉDEK
Biztosan békésebb volna a világ nemzeti missziók nélkül, amint hogy az örökkévalóság csúcsáról nézve valószínüleg egy nemzetnek sincs visszavonhatatlan küldetése. De vedd el a feladatot s meghalt a nemzet. Robert Michels, német-olasz író egyik könyvében olvasható, hogy a nemzetek erkölcsi önbizalma és belső nyugalma két forrásból merít, a «honnan mitosz»-ból, mely égi származásukról regél s a «hová mitosz»-ból, mely küldetésükre mutat. Franciaország e missziótudat szenvedélyes megszállottja s nem ok nélkül. «A csöndes tóba hajított kő» mondta egy félszázad előtt Hajnik professzor a hallgatóinak, «maga körül mély, távol sekélyebb köröket vet. Ilyen laposodó gyűrűkben terjednek az európai eszmék is. És ne feledjék az urak: a követ mindig Franciaországban dobták be.» Dajkálta a keresztes háborúkat, a skolasztikát, a csúcsíves művészetet, a korlátlan királyságot s a liberalizmust; mint egy öreg dada, emlékszik minden nagy eszme gyerekkorára:
Dans sa fournaise, péle-méle,
Il fond, transforme et renouvelle
Cette science universelle
Qu'il emprunte á tous les humains;
Puis il rejette au peuples blámes
Leurs sceptres et leurs diadámes
Leurs préjugés et leurs systámes,
Tout tordus par ses fortes mains…
Il fond, transforme et renouvelle
Cette science universelle
Qu'il emprunte á tous les humains;
Puis il rejette au peuples blámes
Leurs sceptres et leurs diadámes
Leurs préjugés et leurs systámes,
Tout tordus par ses fortes mains…
Az ő dolga volt, hogy a Dreyfus-pörrel fölriassza a szendergő századvéget s ebben az időben még százezer francia férfikéz tapadt volna a szabadság és emberség nevében fölemelt zászlóhoz. Duhamel 1919-ben, az első föllélegzés hevével ismét új, szívhez szóló küldetésre mutat, francia hazáját nevezvén ki az «erkölcsi civilizáció» első helytartójává. De ez a költői parancs már hiába hangzott el s még hasztalanabbul Julien Benda humanista szózata a francia nyelvű európai nemzethez. Franciaország Versailles óta külpolitikai nagyhatalom, küldetés nélkül.
Erről beszélünk az Ordre Nouveau nevű fiatal mozgalom egyik vezetőjével. Ketten alapították, társa, Arnaud Dandieu pár éve vérmérgezésben elpusztult s a vezetést egy kis szektára hagyakozta. Franciaország elvesztett küldetését csak egy forradalom szerezheti vissza, nem a franciára festett nemzetközi polgárháború s a két alapító ehhez a nemzetmentő forradalomhoz szabott elméletet.
Bérház Passyban. Hatodik emelet, a keskeny erkély Chaillot dombhajlatára néz. Aranyfelhők húznak el nyugatról, a párizsi ég megunhatatlan alkonyi játékába kezd.
– Gyerekkorom óta lakom Párizsban s csak most fedeztem föl az egét. Ismeri?
– Sok esztendeje. Minden «metéque» tudja, hogy ez a legszebb francia műemlék.
– Egyáltalában a metéque sokat tud s egy kicsit túl sokat sejt rólunk. Francia ítélőképesség nélkül ismeri Franciaországot. Meglepő például, hogy az 1934-es februári lövöldözés óta milyen sok beavatott idegen számol a polgárháborúval.
– Bevallom, én is. Utóvégre nem lehet az örökkévalóságig a demokrácia toldott-foldott, átmeneti diktatúráival boldogulni. Franciaország olyan köztársaság, amely folyton civilpantallós diktatúrákkal kísérletezik. Alig borul be, már eltiporja a demokráciát, de csak annyira, hogy elaléljon. Nem írtja ki, csupán felfüggeszti. Félek, most is így lesz.
Vállat von.
– Azt hiszem, ez a kisebb baj. Az alkotmányos kisiklásokra a rojalisták is rájöttek s mindjárt túlbecsülték. Sokkal nagyobb bűnünk kifelé, gyengénk befelé, hogy az embert – értem alatta az ember elidegeníthetetlen személyiségét – mechanikus, elvont, enciklopedista világszemlélettel politikai és gazdasági egyénné daraboltuk szét. Van homo politicus és homo economicus, van Citoyen és Proletár, csak ember nincs. Két elvont egyént teremtettünk ezzel a területi felosztással s a szabadságot is feldarabolt szerepkörükhöz mértük, a liberális polgári állam a politikai egyénnel, szóval a Citoyen-nel törődik, a szovjet a gazdasági egyénnel, vagyis a Proletárral. A kereszténység dús képzeletéhez képest a liberális jogállam, a fasizmus s a szovjet egyaránt szegényebb embereszményből indul ki; az ember az utolsó másfél században se nem romlott, se nem javult, egyszerűen embertelenebb lett. Már pedig, ha a homo politicus s a homo economicus kevesebb, mint a csorbítatlan ember, ingatagabb a szabadsága is. Az ember önmagáért van, szabadsága eleven hagyományok és szokások védence, az egyén csak állami alkatrész s szabadságáról is az állam dönt. Ha például a homo politicus parlamenti vagy a homo economicus gazdasági szabadsága nem válik be, a korlátolt állampolgári, illetve termelői szabadság egyszerűen átalakul egyetlen vezér korlátlan szabadságává. Betör a diktatúra. Ne feledje, hogy az Emberi Jogoktól könnyebb az út a diktatúrákhoz, mint az eleven hagyományoktól és szokásoktól. Ezért keveseljük a francia forradalom elvont, jogi szabadságát.
– Államellenesek?
– Föderalisták. Önkéntes testületek és önkormányzati tájak szövetségére gondolunk. Egyik tagunk ismeri a régi magyar megyerendszert s nagyon dicséri.
– Megtagadják a francia forradalmat is?
– Módszerében mindenesetre. Az állam s kedvenc gyámoltjai – például az érdekképviseleti kamarák – a középkor óta folyton merevednek, de legtöbbet mégis csak a francia forradalom elvont törvénykezése ártott. Az emberről beszéltek s folyton politikai egyénekre gondoltak.
– A németek is ezt mondják.
Idegesen kiegyenesedik.
– Pedig ehhez aztán semmi joguk. A német állam legszívesebben a sziklát is politikai lénnyé változtatná, csakhogy a szabadságát áttolja egy korlátlan központi akaratra. Már pedig mihelyt az állam igényt emel az egész emberre, szóval kisajátítható politikai egyénné, szavazó individuummá süllyeszti, éppen olyan embertelenné válik, mint a francia forradalomból kisarjadt jogállam, amely elvont állampolgárokban, szóval egy jogász diktatúrában gondolkodott. Az enciklopedisták s Napoleon együttes alkotásával nem a német totalitás ellenkezik, ahogy a porosz reakció hiszi, hanem olyan állam, amely több, mint az egyes polgár, de kevesebb, mint egy ember. Érti: mint egyetlen ember. «Az állam az emberért van, a polgár az államért» írta nemrég Salvador y Madariaga.
Ez az átható államiság vert meg minket a «határmisztikával» is. Nincs semmiféle merev belső határunk, az élet ma mégis csupa lekerített terület. Angol falkavadásznak való. Államhatár, megyehatár, munkaköri határ, hatásköri határ, testületi határ, osztályhatár, műfaj-határ! Az ember minduntalan rejtélyes, sérthetetlen joghatárba ütközik s a határátlépésért néha szó szerint halállal lakol.
– Tocqueville a szokások és hagyományok szabadságát még arisztokratikus testületi szabadságnak hívta. Nem ősük? Abban mindenesetre egyetértenek, hogy a kétféle névre keresztelt szabadságeszmét – s ezen keresztül az elit embereszményt – állami megalázástól, sőt fogságtól féltik.
– Ősünk Proudhon. Arnaud Dandieuvel írt könyvünkre egyik kitünő proudhonistánk ismeretlenül elküldte «Egy Forradalmár Emlékiratai»-t, így jelezvén, hogy fölismerte a nagy ujjlenyomatot. Ma Franciaország szállást csinál az idegen eszméknek s ebben a visszataszító, soknyelvű nyüzsgésben elvesztette a küldetéstudatát. Az «Új Rend» megmaradt franciának.
– Egyik világáramlathoz sem húz?
– Nem. A fasizmus, a német hazafias misztika s az orosz termeléspolitika egyformán az államot erősíti. Éppen ebből az embertelen etatizmusból szabadultunk ki. Franciák vagyunk, mindenünk a csorbítatlan személyiség.
Megható, mennyire szeretne egy tiszta, puritán Franciaország nevében szólni.
– Mégis, hogyan akarják helyreállítani a szabad személyiséget? Hiszen a politikai és gazdasági egyén összeforrasztása csak jelkép.
– Azt hiszem, tudja, hogy annakidején a polgári társadalom egy hamis, szemforgató erkölcstannal szelidítette meg a nincsteleneket. A munka – mondták – mindig nemesít, minden munka tökéletes és Istennek tetsző. Mi az efféle proletár munkakultusznak minden erőből ellenszegülünk. Az önkéntes munkaszolgálat, mely a német megújhodás egyik alapja, felmagasztalja a hazafias robotot, az orosz munkagőg, mely a szovjet legfőbb nevelő elve, embermilliókkal elhiteti, hogy a szükségmunka felmagasztalja a munkásállamot. Az államot lehet, de akkor ez a közösség ember ellen való. Az «Új Rend» tagjai egy időre önként beálltak munkásnak, különféle testi munkákat végeztek, de őszintén szólva minden megdicsőülés nélkül. Mindössze erkölcsi jogcímet akartunk szerezni a dolgozók előtt. Lesüllyedtünk azokhoz, akik ezt a mélységet okosan és joggal érzik.
Most aztán szívem szerint beszél. Ránksötétül, a domboldal kigyúl, lágy esti szél ér a szobába a Mont Valérienről. Egy óra kristályhangja csendül a könyvespolcon.
– Montessori asszony említi, hogy ábrándozók vezetik ezt a kegyetlen kort – mondom az esti óra őszinteségétől megejtve. – Az álom, az ábránd csakugyan vérengzőbb, mint az élet. Egyre jobban elszakadunk attól a közvetlen, forró virágzástól, amit jobb híján latin vitalitásnak hívtak, ábrándozók vadítják a világot hol lehetetlenül észzerű, hol lehetetlenül esztelen tettekre. Az élet, szegény, bölcsen eszes és esztelen volna, de mikor engedjük szóhoz? Alapelvek és Módszerek döntenek, az ember egyre rejtélyesebb erők foglya s már csak azt érzi, tehetetlenül, hogy nem így kellett volna mindennek történni. Őszintén szólva, nem látok menekvést.
Öntudatos mosoly fut át az arcán.
– Higyje el, Franciaország sohasem hagyja cserben az embert. Sokat vétettünk ellene embertelen jogrendünkkel, talán a földön a legtöbbet. De az utolsó szó itt mégis az emberé.
Az ajtóban állunk. Hirtelen elmosolyodik.
– Tudja, miért bukott el Napoleon?
– Anglia…
– Sohase gondolja! Azért, mert nem hódíthatta meg Corsicát. Emlékezzen vissza, milyen görcsösen ragaszkodott eleinte a hazai pályafutáshoz. Csak amikor a szülőföld másodszor is kitaszította, elégedett meg a nagyvilággal. De jó ösztöne volt, előbb mindent megmozdított, hogy Corsicában maradjon s odavaló tekintéllyé öregedjen.
Annyira kedvesen mondja, hogy egy mosollyal ráhagyom.
– Napoleon jó példa – mondja nyomatékkal. Az ember egy tájba, egy hagyományba, egy testületbe születik. A világ nagy neki. Nem tudunk vele semmi okosat kezdeni.
Aztán egy dedikált könyvet ad át «Monsieur Szabónak, aki még hisz egy emberibb s kevésbbé elvont Európában».
– Beszéljen rólunk a magyaroknak – kiált utánam.
Íme, megtettem.
*
Sápadt, szikár, idegesajkú fiatalember. Középeurópai szakértő. Szereti a magyarokat, kétszer is járt Magyarországon, a megyékben, a határokon.
– Kölcsönös szemleúton keressük, hogy hol is romlott el a dolog? – mondja fanyarul. – Hát a «gonosz öregek» része sem éppen megvetendő. Öregségük váratlan nagy ajándékát, az ellenfél összeomlását akarták megóvni; Franciaország külpolitikáját néhány ember hanyatló életösztöne sugallta. A legszomorúbb, hogy ha az ellenvélemény ma hirtelen hatalomra kerülne, minden maradna a régiben. Ez a nemzet azonosította magát a bosszuálló szenilitással.
– Lehet, hogy a nemzet életösztöne is együtt hanyatlik az őslakossággal. Versaillesból s a pótszerződésekből egy elnéptelenedő hatalom lélekállapota ütközött ki.
Nevet.
– Sose gondolja! Rosszul ismeri a francia parasztot s a francia munkást. Amit az elnéptelenedésre fog, egyszerűen kispolgári pszichózis. Franciaország átka a túlszaporodott polgárság s nem a rossz szaporodás. Magyarországon igen sok eszes, jószemű intellektus rajong a francia kispolgárért, futó ismeretség alapján valami épkézláb, okos latin emberfajtának nézik. Higyje el, fél annyi is elég volna belőlük.
– De hiszen Franciaországban negyven millió kispolgár él! Szóval minden francia fölösleges.
– Csakugyan nehéz egyenkint kiválogatni a kispolgárokat. Inkább a szellemi ösztön, semmint a foglalkozás az áruló jelük. A polgár külön él az eszméinek s külön magának, meg a családjának, egyik életből a másikba nincs átjárás. Miután ez a vasárnapi idealizmus sohasem forr össze az életével, visszariad minden áldozattól. Ha megharagszik a radikalista képviselőre, legközelebb a kommunista pártra szavaz, de amikor a munkások megszállják a gombkötőgyárát, tajtékozva telefonál karhatalomért. Jelképesen szólva: vasárnap a kommunistákra szavaz, hétköznap ötven év előtti elmaradottságban tartja a munkásait. Határaink körül az ifjúságot valósággal mazochista önfeláldozásra gyakorolták be s mi egyszerűen tehetetlenek vagyunk ezzel a több milliós önző tömeggel.
– Ne féljen, nem sokáig. A kispolgárnak hamarosan választania kell a «két front» közt. Főpróba folyik a határon.
Hitetlenül néz rám.
– Az idegenek kelleténél is jobban ismerik a mult század francia történelmét. Azt hiszik, még mindig polgárháborúval kelünk, utcai harccal fekszünk. Meglassultunk azóta.
– De ha mégis kitör a harc, melyikük volna erősebb?
Soká felel:
– Talán a jobboldal. Franciaország ma hivatalosan a Népfront kezén van, első törvényeik rokonszenvesek s a Francia Bank gyors reformja maradandó, de sokkal tarkább társaság, semhogy évekre megszabja a sorsunk. Valószínűleg egy parlamenti párt váltja le, a hagyományos formák közt. De az erőszakos jobboldali hatalomátvételben sem a Tűzkeresztnek jutna szerep. Máshol keresse a lappangó visszaütést. A Népfrontban. Jobbszárnya, a radikális párt meggyöngülve is a francia vidék, tehát Franciaország leggyökeresebb pártja és származásánál fogva «bonapartista», ami személytelen mai értelmére lefordítva annyit jelent, hogy él-hal egy erős, katonás, háromszínű államért. De akár a francia fasizmus, akár a szovjet-kirendeltség győz, mindkettő rövidesen megbukna.
– Szóval mégis nyerhet a szovjet?
– A munkásforradalomnak nagy érzelmi hagyománya van a párizsi vörös övben s néhány iparközpontban. De mondom, ha a győztes kommunista párt szovjetszerű szervezkedéshez lát, a munkásság jó része ellenszegülne.
– Trockijista ellenzékre gondol?
– Nem. Egyszerűen kiderülne, hogy Saint-Simon, Fourier, Sorel, Proudhon nemzeti gondolkodók voltak s hogy a romantikus francia szocializmus, amelyet Marx kicsúfolt és megvetett, lappangva áttelelte a francia marxizmust. Kevés munkás olvasta Proudhont, mégis az ő hagyatéka ütne vissza – a forradalmon belül – az orosz rendszerre.
– A «bonapartista» parasztok pedig külön is megtámadnák. Mert ha Párizs, Lille, Bordeaux, Marseilles, Lyon s még néhány város végig kitartana a vörösök mellett, a vidék valószínűleg körülfogná a városokat s megismétlődne az 1919-es müncheni rémdráma. Kurt Eisner fellegvárát parasztgyűrű éheztette ki. Akkor eszméltek először a parasztság konzervatív erejére, jobboldal és parasztság München véres utcáin találkoztak először.
Mosolyog. Szomorúság és önérzet van ebben a néma emlékeztetőben.
– Elfelejti, hogy ez is francia hagyomány – mondja lassan.
Alig tört ki a negyvennyolcas munkásfelkelés, az ellenforradalom már Párizsba ért. Pontosan három nap alatt. Kisvárosokból, falvakból, tanyákról özönlött be a nép, hogy megmentse a fővárost s megmentett képviselőjével parolázzon: a derék vidékiek izgalmukban minden zubbonyos embert föltartóztattak, beleengedtek pár golyót s megnyugodva hazatértek békés tűzhelyükhöz Pontoiseba vagy Rambouilletbe. Előrelátható, hogy ma ugyanennyi vörös segítség is érkezne a városokba. Az új polgárháború egyik kapun a köztársasági bonapartizmust – vagyis a francia fasizmust – másikon a vörös önkénteseket csődítené be.
De addig még sok víz lefolyik a Szajnán. A köztársaságot a vidék évtizedek óta befogadta s ezzel párizsias jelleme is eltünt. Provinciális köztársaság vagyunk, nem kockáztatunk már annyi kísérletet, mint a mult században, amikor a köztársaság csak Párizs képzeletét ragadta meg s a mainál sokkal humanitáriusabb, tehát lobbanékonyabb volt. Jules Grévy elnöksége óta a köztársaságpárti bonapartizmus bonapartista köztársasággá higgadt le s ezzel a francia történelem jelképesen elszakadt három forradalmi és párizsi évszámtól, 1830-tól, 1848-tól és 1871-től. Azt hiszem, ez a higgadtabb, keményebb, rusztikusabb köztársaság még sokáig visszatartja a polgárháborút.
Ismét Magyarországra kerül a szó.
– A külföld fölfedezte a lovagiasságukat – mondja ingerülten. – Inkább a vitalitásukról beszéljenek! Arról a romlatlan életerőről, amelyet még nem pusztított el a szörnyű szegénység. – Elmosolyodik s halkabban hozzáteszi: – És a ravaszságukról. Alapjában véve a magyar inkább ravasz, mint ábrándozó. Vagy legalább is mindkettő.
Azt hiszi, most megbántott.
– Örüljenek neki – mondja engesztelőn, meleg kézfogással.
Hiszen én csak örülök neki!
Párizs, 1936, nyár derekán.
