ILLYÉS GYULA: A FALU ÁLARCA • Nagy Lajos könyve – Nyugat
ILLYÉS GYULA: A FALU ÁLARCA •
Nagy Lajos könyve – Nyugat
Nagy Lajos könyve – Nyugat
Esztendőkig folyt a támadás, csipkelődés, fontoskodó s denunciáló értekezés, hogy az újabb magyar népleíró irodalom miért nem olyan, mint harminc évvel ezelőtt (a szólamot épp az úgynevezett «haladók» fújták), míg a megértő olvasók után nagysokára a kritikusok elméjében is derengeni kezdett, hogy harminc év alatt sok minden megváltozhat, sőt javulhat, így például a társadalom vizsgálóinak megfigyelőképessége, sőt íni-tudása is. A legtöbb felháborodást nyilván az keltette, hogy e könyvek nagyrésze egyszerűen olvasható volt. Rögtön érthető, egy «tudományos téma»! A kritikusok – ismétlem, s ha kell, még jobban hangsúlyozom: a baloldaliak csakúgy, mint a jobboldaliak – a fejüket fogták, nem értették a világot. Vagy arra kellett gondolniok, hogy tudósok egyszerre megtanultak írni, vagy pedig, hogy írók értenek a tudományhoz, illetve annak anyagához, az élethez. Gondolatnak is iszonyú volt.
Mindezért elsősorban Nagy Lajos felelős. Ez eddig különösképpen eléggé titokban maradt; örülök, hogy ismét megmondhatom. Ő volt az első, aki ezt a két, szemre eddig oly távoli területet észrevétlenül összekapcsolta. Működésére visszanézve megállapíthatjuk, hogy egész életében erre készült.
Nem részletezem most, mert bizonyos vagyok benne, hogy lesz nálam hivatottabb felmérője s újra-felfedezője is az ő egyedülálló irodalmi működésének, ennek a konok, egyre elégedetlenebb fejlődésnek, amely a szívós realizmuson és szatírán át a «Három magyar város»-ba, majd a «Kiskúnhalomba»-ba torkolt. Fokozatosan olyan irodalmi formába, ahol a mese szinte már zavarja a mondandót, ahol a megfigyelés oly gazdag (s oly érdekes) anyagot szolgáltat, hogy annak – akármilyen, akár tudományos rendezéséből is – mű születik. Ilyen legújabb alkotása is.
Vagyok annyira lovagias, hogy nem akkor, midőn az idő és a törvény széke is igazolta céljainkat, az érvek egész arzenálját adva kezünkbe, nem most vágok vissza arra az irodalom-széli hangra, amely e népleíró törekvést csak azzal tudta jellemezni, hogy eszményesíti, szinte kívánatossá teszi s így, a reakció kész szolgájaként, csak állandósítja a pusztaság, a deli pusztaiak sorsát. Felteszem, hogy – noha csupán ez elmés bírálati hang emelésére folyóirat is alakult – az olvasónak nem kell megmagyarázni, miben különbözött ez az irányzat, már kezdetétől fogva, attól a hajdani népies irodalomtól, amely a földmíves testén valóban csak a vasárnapi ruhát volt hajlandó észrevenni, lelkén pedig csak a hagyományos magyar nyugalom, őserő és méltóság (különben hellyel-közzel szintén meglévő) jeleit. A magyar vidék valódi állapotának feltárását, ezt tűzte maga elé ez az irányzat. Az állapot leginkább anyagi állapotot jelentett, lelkit csak annyiban, amennyiben kimutathatóan az anyagiból következett. A mozgalom írói materialisták voltak; mik is lehettek volna; oly súlyos matériát kellett felmutatniok!
Nagy Lajos magatartása mostani könyvében nemcsak abban különbözik e szemlélettől, hogy ő csupán a lelki állapotot vizsgálja. Könyvének újdonsága, s veszélye az, hogy lemond az anyagi és lelki világ összefüggésének vizsgálatáról. Az emberek gonoszak, halljuk az új leckét, s akkor is azok, ha semmi hasznunk belőle! Ez valóban elképesztő. Hát akkor miért azok? A könnyű magyarázatot persze Nagy Lajos is el tudná mondani (már betokosodott, reménytelen érdekek és vágyak is hatnak s az okozat is visszahat az okra), de kommentáló szavait nem a szociológustól kölcsönzi. A tünet okát már ezerszer megmagyaráztuk s mit értünk el vele? Magatartása, mint mindig – hisz azért írhatott oly kitűnő szatírákat – a morált ismerő emberé. A türelmetlen, felháborodó, de indulatát hűvös szókimondásba, pontos odavágásba fojtó moralistáé. Ő ezt az elemet hozta be az eddig is már oly sok «más területről való» elemmel gazdag új népleírásba. A tiltakozó szakmabeli tudósok példájára a szakmabeli moralisták ezt persze nehezen fogják észrevenni. Nagy Lajos morálja valóban nem e földről való. Afféle plátói, aminek ismerete csak íróknak adatott meg; könnyen felelőtlennek mondható, mert törvénykönyvbe aztán senki sem tudná foglalni; lényege a leleplezés.
Cselekmény helyett a könyv kerete is ilyen moralista töprengés. A japánok keleti ügybuzgalommal kést vernek egy kínai fejébe. Miért is kínozzák egymást az emberek? – kezdi az író, újságolvasás közben, szülőfalujába utaztában. Bámulatos ügybuzgalommal kínozzák egymást, ha a késsel nehéz, különféle rögeszméket, lázálmokat, lélekfurdaló bogarakat vernek egymás fejébe, mindenütt. Falun természetesen ép úgy, mint a városban, sőt falun még inkább, mert ott közelebb vannak egymáshoz, jobban kileshetik a kedvező alkalmat. Az író zsebrevágja az újságot és nézi az alkalmakat.
Csodálatos világ tárul elénk, a csodálatost eddigi értesüléseink és hiedelmeink szerint mérve. A falusiakban ép annyi a gátlás, a lefojtott s így más szelepeken kitörő vágy, akár a városiakban. Az egyszerű parasztasszonyok ép olyan idegbajosok, akár a bridzsszalónok dámái; sőt még – munkájuk, szenvedésük arányában – azoknál is betegebbek. Olyan finom, szinte már luxus-számba menő idegbetegségeket engednek meg maguknak, amelyeket eleddig az orvosok is csak bizonyos jövedelem-határon túl engedélyeztek. Nagy Lajos minden eszközt felhasznál a tünetek megállapítására, még az orvostudomány, még az álomfejtés eszközeit is.
Szerencsére, kitűnő írói ösztöne figyelmezteti, hogy végeredményben az író eszközeit alkalmazza. Könyve így nem holmi honi csurungák-népéről szól. Az apró részletek megvizsgálása után az író magasabb szemlélő pontra emelkedik: az íróéra. A különböző «idegen» szakmák szerszámaival végzett feszegetés, anyagkeresés után művét az író szerszámával, a stílussal építi föl.
Kevés író van, akinek szemlélete és stílusa között oly tökéletes a harmónia, mint Nagy Lajos szemlélete és stílusa között. Szemléletéről már mondtuk, hogy pontos, könyörtelen, leleplező, mindig a lényeget, a reálist kutató. Stílusa ép ily egyenesen a lényegbe vág. Semmi fogás, semmi díszítés benne. Veszélyes, de a legnemesebb stílus. Ha nem volna minden mondatban valami kemény mondandó, ha az író csak egy üres mondatot is leírna, ez a stílus menten megbicsaklana, szürkévé, «művészietlenné» válna. De mivel minden mondat közöl valami fontosat, az egész épp egyszerűsége miatt lesz mély és egyszerre ragyogóan tiszta. Szerencsés ellentétje annak a könnyed, ötlet-pödörítő, női hajfodrász-stílusnak, mely újabb prózánkban már-már ragályként terjed.
Nagy Lajos mondatainál nem a stílusra figyel az ember, hanem arra, amihez a stílus is csak eszköz s amiről – alkalmazkodva üres, mert akadály-kerülő korunkhoz – mindjobban megfeledkezünk. Nagy Lajos típusa a hű írónak. Fellépése óta szemlélete is, stílusa is töretlenül egyenes: a valóságra irányozott. Konok igazmondó, nem tud taktikázni; legfeljebb ez viszi néha veszélyes területre: az apró jelenségek is oly gyorsan felkeltik benne az erkölcsbírót, hogy a nagyokra már csak legyinteni tud. Ezért nem írt még nagy regényt, amihez pedig minden képessége meg van. Ezért egyik legkitűnőbb novellistánk. Ez a könyve szerencsés kiegyezés képességeivel. Vagy száz novella-téma van benne, egységes keretben. «A falu álarcá»-t nem hasonlítom össze a «Kiskúnhalom»-mal. Annak folytatása, vagy kiegészítő része; ha a «Kiskunhalom»-ba foglalva jelent volna meg, abban is az egyik legjobb résznek tarthatnánk. Irodalmunkban, ahogy a művek és írók szaporodnak, úgy ritkulnak a nagy írói szándékok. Nagy Lajos új könyvét, mint legkisebb novelláját is, a nagy írói szándéknak kijáró tisztelettel tettem le.
