HALÁSZ GYULA: EGY SARKALATOS KÉRDÉS
HALÁSZ GYULA: EGY SARKALATOS KÉRDÉS
Egy vaktól megkérdezték, milyen változást észlel maga körül megifjodott fővárosunkon a háború óta.
A vak ezt felelte:
– Régebben szoknyájuk suhogásáról ismertem föl, ha nő közeledik, most kopogásukról.
A válasz panasznak is beillik. A szoknyasuhogásért kár. Annál sajnálatosabb, amit kaptunk helyette: a női cipősarok irgalmatlan kalapálása.
Szegény világtalan! Hivatása helyhez láncolja. Én menekülnék, de lábam a földbe gyökerezik. Önkénytelenül fékezek, a veszedelem keresztülhömpölyög rajtam.
A csendrendelet megalkotói megfeledkeztek a legparányibb, de legádázabb «közlekedő eszközről»: a női cipőről.
Hallom, a tudomány kitalálta már a zajmérőt. Pontos rangsorba oszthatók a zajok (akárcsak a csillagok, fényerősségük szerint). A női cipők zordon kopogása első hallásra talán ártatlannak tetszik. Százezerszeres ismétlődése, a gyalogjáró kövezetén, már elgondolkodható!
Bámulom a járókelők szívós idegeit. Még nagyobb rejtély, hogy bírják ki maguk a nők a minden léptüket kisérő gyászos fahangot. Hogy-hogy nem fűrészelik le az otromba fakockát a remekbe készült, drága cipellőről? Miért topognak falábon a strandfürdők mezítlábassága korában? És ha már nem mernek szakítani a lábnyomorgató, megalázó divattal, miért nem veretnek rá araszos fasarkukra még egy pengő-vékonyságú, de annyiba se kerülő gumi-lapocskát?
Hallom az ellenvetést: a kihegyezett végű fasarok nem bírja meg a gumit. Életveszélyes viselet. De hát akkor miért nem faragnak le valamicskét abból a falábból? Hiszen az az ormótlan cövek nem úgy nő rá magától a cipőre! Le sem kell fűrészelni, – csak nem kell rászegecselni és kész a cipő. Álljanak végre sarkukra a nők!
Hosszas nyomozás után kifürkésztem, miért ragaszkodnak nőink sarokszakadtáig ehhez a bakancsot megszégyenítő, kopogó járáshoz. Azt hiszik: sexappeal-je van a fasaroknak, akárcsak a vérengző piros körmöknek. Ezzel vétetik észre magukat. Kipp-kopp! Ha fogcsikorgatva is, muszáj odanézni.
Ezért tűrik szegények – szegény és gazdag – a tulajdon kopogásukat. Ezért nem eszmélnek rá, mennyire nőietlen ez a harcias, halánték-döngető dobogás s mily esztelen és korszerűtlen a lábsanyargató, emeletes kínai topánka a hangtompító gumitalp, gumipadló és gumikerék századában.
A sokat szidalmazott város nyugalmasabb, zajtalanabb ma, mint a régi «jó» időkben. Ha máról holnapra eltűnnének utcáinkról a nesztelenül suhanó gépkocsik és fölcsattanna megint az «úttesten» a lópatkók kíméletlen dübörgése, visszakívánnók a modern világváros idegzsongító, csöndes sürgését-forgását.
Hatalmas gépkocsi surran el mellettem. Száz lóerő röpíti észrevétlenül. Nyomában egy zakatoló pufogó kétkerekű jobb ügyhöz méltó zenebonával szállítja egyetlen utasát. Bosszantó aránytalanság.
A női cipősarok jut eszembe róla – ez a kattogó lópaták századából itt felejtett icike-picike, egyszemélyes «jármű».
(A földgömb szerényebb eszeveszett száguldásában, pedig egy világot hordoz a hátán – hangtalanul.)
