JÉKELY ZOLTÁN: A HALÁL ÜNNEPÉN • In memoriam D. Kosztolányi
JÉKELY ZOLTÁN: A HALÁL ÜNNEPÉN •
In memoriam D. Kosztolányi
In memoriam D. Kosztolányi
Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
Lám, itt is ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.
A sírokon gyertyák lepkéje rebben,
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
reves szeled, kutyaszagú November.
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
reves szeled, kutyaszagú November.
Hát itt vagyunk, mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.
Yorick, Yorick! – úgy állok siri fényben,
mint valaha az árva, schizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblü, vézna tenyerén
magát az elmulást tartá, fehéren.
mint valaha az árva, schizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblü, vézna tenyerén
magát az elmulást tartá, fehéren.
Yorick! – Komédiás emberi élet,
hát mind hiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hypocratica
maródik, mint örökérvényü réteg.
hát mind hiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hypocratica
maródik, mint örökérvényü réteg.
S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki – egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki – egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
Bárcsak szólnátok, mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetünt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan,
hivás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban.
ki életünkből egyszer idetünt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan,
hivás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban.
Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás –
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás –
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!
Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn,
s voltunk avar, hun, inka, níbelung –
ó, e lapos hullatelep, e börtön.
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn,
s voltunk avar, hun, inka, níbelung –
ó, e lapos hullatelep, e börtön.
Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyujt, sóhajt, könnyezik zokog –
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyujt, sóhajt, könnyezik zokog –
Halál, nagy ur, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
S most itt vagyunk. Egy két szelid halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék,
– talán felettünk szálldos árnyatok –
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!
vérünk felett megállunk, mint az árnyék,
– talán felettünk szálldos árnyatok –
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!
Menjünk, menjünk! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem birnók azt a rettentő sötétet
s már szédit az esővert-gyertya-szag
mint valami avas, keserü méreg.
lassan leégnek és elalszanak;
nem birnók azt a rettentő sötétet
s már szédit az esővert-gyertya-szag
mint valami avas, keserü méreg.
Bezárulnak a rácsos vaskapuk –
ó, rozsdamart, lándzsás sirkerti rácsok!
Jaj annak aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput.
ó, rozsdamart, lándzsás sirkerti rácsok!
Jaj annak aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput.
Menjünk, mint két kisurranó madár,
kienged tán e fekete kalitka;
jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár,
szegett szárnnyal hozatunk ide vissza
s nem lát bennünket többé a határ.
kienged tán e fekete kalitka;
jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár,
szegett szárnnyal hozatunk ide vissza
s nem lát bennünket többé a határ.
Lent a nagy úton villamos zokog;
sárgás fénytől lelkünk hiába fázik,
ezek a rendkivüli járatok
visznek bennünket mégis ma hazáig,
az alkalmi temető-járatok.
sárgás fénytől lelkünk hiába fázik,
ezek a rendkivüli járatok
visznek bennünket mégis ma hazáig,
az alkalmi temető-járatok.
És vacsorázunk, bort iszunk s teát,
és harapunk, ahogy fogunk haraphat;
már nem gondolunk rá, hogy odaát
szegények milyen éhesen maradtak,
a jóbarátok, a jó nagymamák,
és harapunk, ahogy fogunk haraphat;
már nem gondolunk rá, hogy odaát
szegények milyen éhesen maradtak,
a jóbarátok, a jó nagymamák,
s a többi mind, ott, hol eltemeték,
a lyukban, melyből három kurta sing
kiránynak, koldusnak untig elég
– s elég lesz nekünk is alkalmasint,
ha ránktör az egetverő sötét.
a lyukban, melyből három kurta sing
kiránynak, koldusnak untig elég
– s elég lesz nekünk is alkalmasint,
ha ránktör az egetverő sötét.
Ott fekszik a sok holt, mint a hering,
a még oszló test, a már sárga váz;
ha életünk felettünk elkering
annál szorossabb lesz a nyúgovás,
mely végleg egyberontja testeink.
a még oszló test, a már sárga váz;
ha életünk felettünk elkering
annál szorossabb lesz a nyúgovás,
mely végleg egyberontja testeink.
