VAS ISTVÁN: EGY NAP TÖRTÉNETE
Nem olvasok. Fáradt vagyok nagyon.
Még nézek némely holmit a szobában
s ha megmozdulnak: este van, hagyom.
Az irógép megáll a levegőben,
rá visszanézek én is, süllyedőben.
az órán éjfél, nemrég este volt.
Nem is tudom, az asztalon pohár az
vagy csak valami kétes, szürke folt?
S elalszom ujra, szomjasan, hitetlen,
hisz annyi szomjuságom enyhitetlen.
Ott túl az uccán még az éj suhan.
A langy homályt, az álmot és a csöndet
lemossa rólam a hideg zuhany.
Teát iszom s utána dideregve
megindulok a reggeli hidegbe.
itt múlik csak a reggeli közöny,
a kocsiban oly ismerős a sok fej
s kemény kalappal álmosan köszön,
de túl a dombok más irányt mutatnak
az érzékeknek és a gondolatnak.
ilyenkor még kereng az ifjuság,
most érdekel az élet és megértem
komoly derűjét, méla ritmusát
és kedvelem, ha ujra visszatérnek
ütemei a napnak és az évnek.
még megragyog a szem, ha széttekint
és jól esik, hogy konokul rohannak
az órák és majd este lesz megint
s az ember, aki erre-arra vágyik,
nem jut tovább, hanem a vetett ágyig.
és tudni, hogy az utakon a sár
majd csilló jéggé fázik nemsokára
s jó, hogy utána nyár jön, ujra nyár
s igy napról napra menni, visszajönni –
a végén mégis illik elköszönni.
ugy vonul el a táj fölött a köd,
az ablakon át kiröpül az ábránd,
csapong a szürke tengerár fölött
s alámerül a télies lapályra,
hol elhagyottan áll a labdapálya.
a megszokás s a kellemes meleg
felhője száll és egy-egy óra lassan
és kézzelfoghatóan ellebeg.
A számok sorakoznak a papíron.
Hosszú a nap – de biztosan kibírom.
s a téli, vékony napsugár ragyog.
Félóra csak. Lehet nyujtózni végre
s egy percre még tán boldog is vagyok.
Szegényes itt föld, a füst, a gyárak,
de színe oly finom a napsugárnak.
a hús, a bor, a fák, a szél, az ég,
de rossz utána ujra visszamenni,
de most az élet visszás semmiség.
Mi volna most a lélek legszebb álma?
csak egy magányos pamlagot kivánna.
hisz igy hevertem én ebédután…
Ha egyszer még oly gondtalan pihennék
egyéniségem cifra trónusán
s amig a szív fanyar szeszélye tombol,
ha udvarolnék merő unalomból.
a hős szeszélyhez nincs ma már közöm.
Az emléket legyűröm és ha fáj is.
Hat óra elmult. Lassan öltözöm.
S már önmagamban sem kettős a dalnok
alakja meg a lomha hivatalnok.
s mi nem találkozott, de küzde csak,
már bennem minden egyesülni kezdő,
inog, remeg s omolni összecsap,
hullámverése csapkodja a multat,
az öntudat is egyre elfogultabb.
határait, a büszke tényeket,
inkább a zűrös, áradó egészet,
a köd mögül kisejlő lényeget
s bár bennem is feszeng a szégyenérzet,
elvállalom, amit kinál a végzet.
nem kell szaladni már a nők után,
szeszélyt keresni minden uj tavaszra
és csavarogni Pesten és Budán.
Télen hevét és nyáron enyhe hűsét
kinálja most az édesízű hűség.
a kifelé-vágy visszaveretett,
a régi jóbarátok messze vannak,
a vonzó, oldó férfiszeretet.
A kiábrándult, fájdalmas sötétnek,
korszaka ez a mélybarlangi létnek.
s mint rejtett fényű mécses, úgy lobog
az asztalon a zöldernyőjű lámpa.
Papírok, könyvek, tárgyak, bútorok,
unalmas, semmi limlom volna minden,
ha nem járnál itt kedves, könnyű ingben.
aludni. Ott künn kék az éj, az ég.
Testőreim bólintanak, a könyvek
és néhány árva cigarettavég.
Az ágyban fázva felhuzom a lábam.
Korán, korán fekszem le mostanában.