Illyés Gyula: GYÁSZ • Németh László regénye
Illyés Gyula: GYÁSZ •
Németh László regénye
Németh László regénye
Mikor az emlékezetben a cselekmény apróbb kanyarjai már-már eltörlődtek s elpárolgott a mondatok íze is, akkor dől el igazánból a regény sorsa. Akkor kell kiviláglania a belső erőnek, mely a szövevényt irányította, a stílust fűtötte, az alakokat jellemekké tette. Akkor derül ki, hogy a szórakozáson túl kapott-e valami értéket is az írótól az olvasó. Érdemes volt-e a művet egyáltalában elolvasnia?
Hónapokkal ezelőtt olvastam Németh László regényét. Jól emlékszem a mesére, a jellemekre, egy-két jelenet meghökkentő élességgel villog elém. De kikerülve a fák közül, most teljes egészében látom az erdőt. Ily kevés idő is elvégzi a maga tisztító munkáját, lehántja a műről, ami azon csak dísz, esetlegesség volt; leszórja a szirmokat is, hogy megmutassa a gyümölcsöt, aztán a magvat. A Gyász állja a próbát; a távolság csak növeszti.
Paraszt környezetben játszódik le a regény, tárgya azonban nem a paraszti élet. Kurátorék, Pordánék, paraszt mivoltukon túl tágabb, emberibb sors ábrázolói, ezáltal példázzák népiségüket is a szokványosnál hitelesebben és megrázóbban. Maga a hősnő, Kurátor Zsófi is végeredményben épp úgy lehetne akár arisztokrata-származék, vagy polgári szalon-lakó. Nem a személyisége a lényeges, hanem az indulat, amelyet megtestesít. Porhüvelyében antigonei jellem támadt életre.
Látni lehet, hogy a benyomások titkos játéka folyamán, melyből ihlet és mű születik, az író itt előbb a tárgyra, a megirandó regény lelkére reagált. Nem mondom, hogy azután keresett hozzá testet. A Gyász alakjai elevenek; néha már kísértetiesen valóságszerűek, az író olyan erős fényt tud vetni rájuk. De első mozdulatoknál érezzük, hogy sorsuk eleve elrendelt. Nem úgy torlódnak össze, mint Móricz utólérhetetlen parasztalakjai, akik szinte a szemünk láttára határozzák el, hogy mi is legyen belőlük. A Gyász alakjai az író kezében vannak. A regény szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiáké. Nincs egy felesleges árnyalat, egy mondatnyi kitérés. Az egymásra következő fejezetek is a végzetet érzékeltetik.
Hogyan vesz magára egy fiatal nő az erejénél nagyobb fájdalmat, hogyan fojtja meg a kétségbeesett dac az életkedvet, az életet, – ez a regény tárgya. Erről az orsóról gombolyítja le Németh László a cselekményt, egy dunántúli gazdag parasztfalu szövevényét.
Kurátor Zsófi még szinte gyermekfővel elveszti az urát. Elveszti életének irányát, mielőtt tudta volna, hogy valóban az volt-e az életének iránya. Tudni csak azt tudja, hogy most gyászolnia illik, a céltalanságban csak ezt az irányt látja. Több benne az erkölcsiség, mint az életakarat? Erősebb a lelke, mint a teste? A lélekre, az erkölcsre hallgat, csak arra s ezen billen föl az élete. Bűntetlenül a testet sem lehet büntetni.
Én nem tudtam eldönteni, hogy Kurátor Zsófit a szomszédok pusmogása fojtotta-e meg, vagy az ősök szelleme, a Hagyomány, amelynek ott a Mezőföldön papnőjéül szegődött. Ő a nemesebbet választotta. A könyv egyik nagy erénye és újdonsága, mint hőköl hátra és zavarodik meg a falu, ha az, amit maga nemesnek tart, egyszer elevenen megjelenik előtte. A papnő áldozata igazi áldozat; tiszteli a magateremtette istent és szinte darabonként ég el előtte. Könnyezve, sziszegve, tébolyultan, – ez az isten ilyen áldozatot kíván. Görög isten, vagy protestáns? Mily közel van egymáshoz a kettő itten. A végzet, a predesztináció istene.
Németh László regényéről való megjegyzésében mindezt maga is megmondta. Kurátor Zsófi valóságos modeljében görög vonásokat látott meg. Tudta ábrázolni is azokat; a könyv különös kettősségével igéz. A Balatonmenti rékliben és tutyiban Ödipusz leánya futkos, a kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. Kiszeláné fiának biciklijén egy pillanatra mintha egy csábító királyfi közeledne. Nem az közeledik. Emelkedésein, ahol kilódulhatna a keretből, a regény helyes egyensúllyal visszahajlik a magyar valóságba.
Ilyen szerencsés kettősséget mutat a regény nyelvezete is, az író ábrázolási módja. Németh Lászlónak gazdag és ritka értékű élményei vannak raktáron a módos parasztok életéből; az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi. Ép, mert felülről, egy külön szempont magasságából nézi: a magyar gazdag parasztságról megdöbbentően éles és hiteles látleletet készít. Mondatai azonban a nép nyelve helyett, az intellektuális tárgyú írók nyelvén hangzanak. A hatást szerintem ez csak erősíti. Metszően éles, tömör mondatok, egyre-másra villantják a fordulatokat és hasonlatokat, melyeknek egy költeményben is helyük lehetne.
Szenvedélyes éberséggel figyeli alakjai mozdulatait, egy fintorukat nem hagyja éles megjegyzés és következtetés nélkül. Tekintete elől senki sem menekül. A két vidéki orvos ép úgy lelepleződik, akár a parasztok: miben sem különböznek tőlük.
A regény sötét és reménytelen. Ellene vethetjük, (amit az ilyen természetű művek ellen fel szokás hozni) hogy a magyar parasztságnak csak «árnyoldalait» ábrázolja és semmi napsugár és jókedv benne. A parasztságnak ebben a rétegében valóban az életerő, a szívósság is az «egészséges» közönyben, a szerzés és a gőg szívósságában jelentkezik.
A regény légköre annyira hiteles, hogy a szereplők szókincse és szokásai után megtalálhatnánk a Dunántúlnak azt a sarkát, ahol a cselekmény folyik. Németh László nem parasztregényt írt, csak parasztokról. Műve a háború utáni új magyar írónemzedék regényirodalmának legjobb alkotásai közé tartozik. A parasztokról szóló regények között pedig kétségtelenül a legelső sorban áll, irányt mutat egyidőben az elmélyedés és az emelkedés felé.
