BÚCSÚ A VÁNDORÉVEKTŐL +
BÚCSÚ A VÁNDORÉVEKTŐL +
Cs. Szabó László: i. m.
Cs. Szabó László mástól félti a fiatalságot: a vaskalaposságtól, a falusi kiszállások és tájkutatás öncéllá válásától, a «korukra piritó» óvatosságtól, sőt okosságtól. «Az elitnek» – írja – «rövidebb-hosszabb ideig külföldön a helye s önismeretünk végzetesen csonka marad, ha megakad a falusi kiszállásoknál s a tájkutatásnál.» Külföld: talán nem is jelent szükségképen külföldet, hanem elsősorban: külszellemet, az európai művelődésben való közvetlen bennélést, az idegennek állandó figyelmét s elsajátítását. Cs. Szabó László önvallomását magáról, s nemzedékéről igen tanulságos olvasni nekünk, akik néhány évjárattal, Európa néhány fontos évével fiatalabbak s szegényebbek vagyunk nála: különbségeket s egyezéseket tudatosít köztünk.
Annak az európaiságnak és urbanitásnak, amit Cs. Szabó László számon kér, legnagyobb haszna, hogy megtanít «meglátni a fától az erdőt». Disztanciát ad, idegenséget s bírálóképességet, ami minden barátságnak és segítségnek feltétele.
Cs. Szabó László nem beszél magyar «lényegről» s európai «lényegről» sem, de rávillant, mint ahogy minden tájékozott s világosfejű ember rábukkan, a jelen központi kérdésére, amely «lényeges» kérdés itt is, Magyarországon és Franciaországban, Görögországban és a Nyugaton és Balkánon, Amerikában és Szovjetföldön, mindenütt: a demokrácia kérdésére, a demokrácia és a modern ipari rendszer viszonyának kérdésére. Mikor olvasmányainak történetét vázolja, akkor is erről beszél: mert a modern szellemiségben minden kérdés és megállapítás e körül kering: «ennek a századnak kell kiderítenie, hogy az ipari civilizáció bizonyos fejlődésén túl csak szoros állami tervezés gondoskodhatik-e a demokratikus fogyasztásról?» Mint bolygók a nap körül keringenek Valéry és Roland, Gide és Th. Mann, Giraudoux és Huxley, La Rochelle, Aldington, Hendrik de Man * és Spengler, Cs. Szabó nemzedékének minden döntő olvasmánya és eszmélete a demokrácia körül.
Cs. Szabó Hendrik de Manról azt írja, hogy «jobb és baloldal közt próbált új rendszerhez kijutni». Ez így félreérthető: de Man legfeljebb a szocialisták bal és jobbszárnya közt ingadozott s hol van ez a «jobbszárny» a «jobboldaltól»!
Cs. Szabó félreérthetetlenül felel is: «Az igazi demokrácia nem azonos a pénz hatalmával, de még kevésbé jelenti a hatalom kiszolgálását. És ezért méltó hozzád, magyarhoz.» Az «igazi» demokrácia, nem a megbukott demokráciák, amelyekben «az uniformizált többség a súlyosodó válságok során visszatér az egyeduralomhoz» – ezt hozta haza Cs. Szabó László s bár hozta volna haza ugyanily félreérthetetlenül nemzedékének többi tagja is. De ők is magukkal hozták a problematikát, az emberi aggodalmat, az európaiságot. Hazahozták az általánost s a magyarra vonatkoztathatják, elválasztva benne a szubsztanciálisat az accidentiáktól. («Déracinék voltunk, gyökértelenek? Azok. Mint átmenetileg minden jó magyar.»)
Demokrácia, vagyis az emberi méltóság tudomásulvétele, felébresztése, tiszteletbentartása. A szellemiség szabadsága. A Város és Vidék kiegyenlítődése. Elvontságok ezek, eszmék, de tiszták, logikusak, annyira logikusak, hogy érdemes értük élni, annyira gyökértelenek, hogy érdemes őket elültetni. S ez a «demokrácia», az értelmes emberek szabad szövetsége, a XVIII. és XIX. század nagy öröksége, nem bukhatik meg: csak az emberek s társadalmak bukhatnak meg vele szemben. Ha az ember a társadalom számára eszményt keres, nincsen értelme, hogy olyan eszményt válasszon, amely többet visel magában az emberek méltatlan állapotából, a társadalmak hiányosságaiból, mint az erkölcsi követelményből. Ha szükséges is a megalkúvás: minek programmba iktatni? Cs. Szabó László nemzedéke, amelyhez oly ellenmondó egyéniségek tartoznak, letörölhetetlenül magán hordja legkülönbözőbb szempontjaiban is a demokrácia patinás eszményének valami – bármily távoli – visszfényét, az európai összefüggésnek tudatát, vagy lappangó sejtelmét. S igaza van Cs. Szabó Lászlónak, hogy ezzel szemben a «harmadik nemzedék» költői és tudósai provinciálisan józanok, mesteremberek, óvatosak, előre megvonják korlátaikat s azok között mozognak. A tudósok szociográfiákat, szociálstatisztikákat művelnek s macskajajjal utasítanak el minden nagyobb összefüggést, szociológiai rendszert, kötelező világszemléletet. Azért, mert nem voltak külföldön? Azelőtt mondanak búcsút a vándoréveknek, mielőtt beléjük kezdhettek volna? Azt hiszem, más oka van ennek a szürkületi józanságnak s tájkutató vaskalaposságnak.
A harmadik nemzedék nagyrésze – s ez áll tudósaikra s költőikre egyként – akár külföldön volt, akár nem, a középiskola elhagyása után, – tapogatódzó értelmével belepottyant a harmincas évtized-fordulóba, a háború utáni állami és szellemi formák hirtelen válságába. Cs. Szabóék nemzedéke már érettebb fővel élvezte néhány pillanatra azt a termékeny és termékenyítő állapotot, amely még a hibás demokráciák alatt is kisarjadt az emberi szellemekből. Élvezték és átvergődték a zűrzavarnak, a vitának, ellenmondásnak és mozgalmasságnak kínosan szép periódusát, Briand és Stresemann intermezzóját, amelyet mi már csak később s tőlük tudtunk meg s rekonstruáltunk. Mi kimaradtunk a «genfi szép napokból», a «nemzetközi derűből». S különösen azok, akik vidékről jöttünk, még a leheletét sem igen éreztük! Mikor mi gondolkozni és kérdezni kezdtünk, akkor a lehető válaszok száma már nagyon megfogyatkozott. A válság friss szenvedése oly váratlan tört az emberi szellemekre, hogy tartósságát senki sem vehette komolyan. A közgazdaságtan napnál világosabban mutatta ki, hogy ez a válság nem olyan, mint a többi volt, mulandó, esetleges, hanem strukturális, végérvényes, az egész szervezet végkimerültsége. Az idősebbek is bizonyára jól emlékeznek az európai szellem amaz áramlatára a 30-as évek elején, amely Németországból kiindulva a magyar fiatal értelmiség nagyrészét is magával ragadta. Olvasatlanul és kihallgatás nélkül számkivetettük, in contumatiam máglyára ítéltük a Polgári Szellemet, s azoknak az őskeresztényeknek gondolkozása hatalmasodott el rajtunk, akik oly közel érezték magukhoz a világ végét, az Utolsó Ítéletet, hogy semmi kedvük sem volt már elvégezni mindennapi feladataikat.
A feszült, közelre, legközelebbre számító várakozásra a valóság jéghideg zuhanya, ez magyarázza a harmadik nemzedék, a mi nemzedékünk lélektani alkatát. Ha az eszméiben úgy hitt volna, ahogy érett ember hisz: türelemmel, kicsit magáért az érte való küzdelemért; ha lázongása fegyelmezettebb lett volna; ha inkább az eszmében hitt volna, mint annak közeli beteljesülésében: akkor ez a nemzedék ma kevésbé lenne kiábrándult, józan, részletkutató, óvatos.
Nem abban van a baj, hogy ez a nemzedék nem járt külföldön. Abban van a baj, hogy mikor és hogyan járt ott. A demokráciának még csak ürmét ízlelte; amit a külföldről, a külföld szellemiségéből hozott, rövidlejáratú volt s úgy látszik, megbukott: elfordult hát a bukható s amellett veszedelmes gondolkozástól s megpróbált kollektíve jófiú lenni. Ezek a fiatalemberek falukiszállásokat rendeznek és tájakat kutatnak, minden szavuk hétszeresen fontolt s ezt senki sem veheti rossz néven tőlük. De ahogyan az eszmék arra sürgetnek, hogy valóságra váltsuk őket, a tényeknek is megvan az a szokásuk, hogy eszméket kérnek tőlünk, megoldásokat, orvoslást. Bárhova mennek, bármely tájt kutatnak s faluban szállnak ki, a tények és számok miértjei «századunk rendelését» kérik tőlük számon: «a társadalmi gondolkodás és együttélés kimerült formáit… felfrissíteni»…
