Szilágyi Endre: Irodalomtanítás • Merényi Oszkár: Irodalomtanítás a középiskolákban és a felső kereskedelmi iskolákban. (A tanítá…
Szilágyi Endre: Irodalomtanítás •
Merényi Oszkár: Irodalomtanítás a középiskolákban és a felső kereskedelmi iskolákban. (A tanítás problémái, szerk. Vajthó László, 6. szám.)
Merényi Oszkár: Irodalomtanítás a középiskolákban és a felső kereskedelmi iskolákban. (A tanítás problémái, szerk. Vajthó László, 6. szám.)
Merényi Oszkár kis füzete a címben fölvetett problémát nem tárgyalja meg minden vonatkozásban: távol áll attól, hogy az irodalomtanításnak olyan tökéletes elméletét vázolja föl, mint pl. Loczka Alajos* tette a természettudományok tanításával kapcsolatban. Inkább csak gondolatokat, elmefuttatásokat közöl az irodalomtanítás közben fölmerülhető problémák némelyikéről. Különösen a gyakorlati tanácsok közt akad megszívlelésreméltó. Kitünő a «Zrinyi-óra»; az «Erkölcs és alkotás» és a «Megértés és értékelés» (Kisfaludy Csobánc-ának elemzése!) c. fejezetek.
Loczka Alajos: Iskola és élet. Bp. 1935; 70–94 és 107–140 l.
A fentebbi fejezetekben érintett kérdéseken kívül különösen kettő foglalkoztatja még a szerzőt: 1. az irodalom gazdasági vonatkozásai, irodalom és társadalmi-gazdasági szempontok összefüggése, 2. a «Bevezetés az írók olvasásába». E két ponthoz szeretnénk néhány megjegyzést fűzni.
1. «Minden irodalmi jelenség kölcsönösen függ a tudomány állásától, a gazdasági helyzettől, a hatalmi és jogviszonyoktól, a társadalmi tagozódástól, a vallási viszonyoktól» és… (az iskola) «figyelmét el nem kerülhetik az élet gazdasági mozzanatai» – írja Merényi Oszkár. A kereskedelmi iskolák növendékei «olyan műveket keresnek, amelyekben reális ismeretek is vannak»…: t. i. kereskedelemről, iparról stb. szóló regényeket. – Ha csakugyan ez a helyzet, nagyon szomorú – s épp az irodalomtanításnak kell rajta lennie, hogy a kereskedelmisták szemét egy-egy kor (s e révén a maguk korának) gazdasági stb. megkötöttségein felülemelkedő szellemi alkotóira és alkotásaira rányissa. A kor megkötöttségeit a történelemnek kell tanítania (kereskedelmi iskolákban ehez járul még a gazdaságtörténet). Az irodalomtörténet tanításának nevelőértéke legfőbbképpen talán abban van, hogy a tanuló az emberiség történetének ahisztórikus elemeit, a lényegileg minden korban azonos humánumot tanulja meg fölismerni és megszeretni.
2. A tanulókat Merényi szerint a típusalkotás útján lehet legeredményesebben bevezetni az írók olvasásába. Vörösmarty a nagyság költője, Arany a «természetes ember»-é, Kemény hősei az Erő emberei stb.
Ez végzetes módszertani tévedés. Megjárná, ha elemiiskoláról, vagy esetleg a középiskola alsóbb osztályairól lenne szó. De irodalomtörténetet a két felső osztályban tanítanak. Ismét a történelemtanításra kell utalnunk: annak föladata a típusalkotás. A történelem számára Mikes a keserűszívű Bujdosó típusa, – az irodalomtörténet Mikesben az embert látja, aki nehéz helyzetében elkomolyodik vagy földerül, reménykedik, tréfál, tájékozódik új helyzetében. A történelem számára Ady sorsa a «harmadik nemzedék» ernyedt hanyatlásának jelképe, – az irodalomtörténet Ady műveiben a roppant energiát is megcsodálhatja. Tehát a történelemtanítás tegye tudatossá egy-egy kor, egy-egy nemzet jellemző típusait; az irodalomtanításnak viszont ezzel éppen ellenkező a feladata: azt mutassa meg, hogy minden korban, továbbmenve: minden egyénen belül is minden lehetséges attitüd elképzelhető. Írhat valaki végtelen nyelvi energiát sugárzó ódákat s ugyanaz természetes lelki berendezése folytán suttoghat verseiben oly lehellet finoman, akár «az alkony enyhületén kalász-Párnáján nyugvó lányka szelíd dala». Játszhat valaki «a velőket rázó húrokon» s amellett lehet derült, játékos, érzelmes és bókoló. Ugyanazon korban pedig két végletesen ellentétes típusú íróegyéniség is működhetik, noha a korra történetileg talán csak az egyik jellemző. Egyszóval az irodalomtanítás tegye gazdaggá, árnyalttá, reálissá a történelemtanítás egyoldalú kor- és típus-szkémáit: a Típus helyett a típusnál mindíg teljesebb Egyént mutassa meg. Ez a hetedik és nyolcadik osztályban már nem okozhat zavart: az irodalomtanítás éppenhogy kiegészíti a történelemtanítást.*
Kétszeresen szerencsétlen ötlet a tanulót «valamely kongeniális író lelkén keresztül» vezetni be egy költő lelkivilágába. A megegyező vonásokkal szemben (– a tanulóknak amúgy is hajlama van az egyszerűsítésre, a típusalkotásra –) a különbségekre kell felhívni a figyelmet pl. a közhellyé vált Petőfi-Arany-Ady-Babits párhuzamnál. A nemzet koronként fölbukkanó örök típusait, mint mondtuk, a történelemtanítás hivatott kiemelni. (Emellett külön elrettent a fölhozott három példa: Garayt Kozma Andor, Balassit Babits és Zrinyit Andrássy Gyula kell, hogy közelebb hozza!)
