BYRONI NEMZEDÉK…
BYRONI NEMZEDÉK…
S most föllobogott a hírnév lángja, mintha a máglyán gyuladt volna ki! Mary kiadogatta férje műveit, életrajzi jegyzetekkel, melyek egyedül állnak az irodalomban. A halhatatlan Élet pedig ment tovább, s nem törődött a halállal. Shelleynél sokkal öregebbek éltek és írtak még. Goethe a Wilhelm Meister folytatásával bíbelődött. E. T. A. Hoffmann ebben az évben halt meg. Milyen érdekes viszont rágondolni, kik születtek ezidőtájt az irodalomnak? Baudelaire és Flaubert például, s hozzá Dosztojevszki, ezek hárman az előző évben. S a következőben Renan, Petőfi és Madách…
De ez csak játék és véletlen. Fontosabb ennél, hogy az irodalom új nemzedéke, amely a jövendő e bölcsőben-ringó óriásait egy emberöltővel megelőzte, mind sűrűbben gyűlik s jelentkezik. Egy pesszimista generáció! Lamartine és Leopardi mellett megjelent már a fájdalomnak egy harmadik énekese. Egy francia katonatiszt; Alfred de Vigny. Melyik nagyobb keserve életünknek: egy halott kedves, egy zsarnok apa, vagy egy nyügös feleség? Vignynek az utóbbi jutott ki. Föláldozni magát a családért, egy érdekházasságban: ez is katonasors, előkelő sors. Vigny előkelően s katonamód tűrte. A katona akkor is tűr, ha meg kell halni. Nem szól és meghal, mint a farkas, akinek halálát az erdőben Vigny leghíresebb verse énekli… A nagy szellem, úgyis egyedülségre van ítélve e földön. Egyedülségének terhét hordani kell. Vigny ezt is megírta Mózesében. Versei méltóságteljes, sztoikus versek. És hallgatag versek. Bibliai s mitológikus képek, bölcselgő gondolatok: Vigny maga nem szól! Csak a fenséges alexandrinok köpenyének széles redői suhognak. A parnassienek és impasszibilisek ezt a költőt is joggal tekinthették elődüknek. Sainte-Beuve róla találta ki a híres «elfántcsonttorony»-hasonlatot. Noha belül csupa romantikus szenvedély és titánság. Hallgatagsága is szenvedély: a gőgé. Gőg és titánság szatanizmust is jelent; s Vigny csakugyan készíti már kis sátán-eposzát, az Eloát, a pokolba hulló angyal történetét, byroni és shelleyi hangokkal…
Férfias költő, épen ellentéte Lamartinenak. Lamartine bezzeg nem tartja vissza könnyeit: Lamartine csupa sírás Elviráért. Francia Petrarca… Noha inkább valami Wertherrel vagy Ossiannal rokon (hisz Elvirának még a neve is Ossianból jött). De attitüdje mindenesetre petrarcai: ahogy például a Tóra visszaemlékszik híres versében. Amelynek partján együtt sétált hajdan Elvirával, Aix-les-Bainsben, hol egyébként nyilván kitünően fürdőzött; mint Verlaine karikirozza. Lamartine ignorant, qui ne sait que son âme… Különben ekkortájt jelent meg az Elmélkedések új sorozata, még nemesebb, művészibb, de époly érzelmes mint az első: a Napoleon halálára készült ódával. A titán halála! Mily téma a byroni kornak! Noha Manzoni például nem épen byroni poéta, s mégis ő írta a Cinque Maggiót. Ei fu… Goethe németre fordította ezt a híres verset, mely oly tökéletes távlatból vetíti lelkünkbe a bukott titán sorsát…
Vajjon Manzonit is fájdalmas és világfájdalmas költőnek mondjam? A sátáni byron-hangtól távol van ő… Ki írt mélyebb és igazabb vallási himnuszokat; régi hívő korok leáldozta óta? De a történelem felfogásában, amely gondolatait állandóan foglalkoztatta, pesszimisztikusabb volt ő a Shelleyknél és Lamartineoknál. Nem hitte, hogy a béke és testvériség emberek között lehetséges. A történelem szemlélete valósággal kétségbeejtette. Talán ez a kétségbeesés vitte a valláshoz is. Az ember gyenge és minden rosszra képes. Remény és segítség csak fölülről jöhet.
Ez a vígasztalás nem adatott meg a kor másik, mégnagyobb olaszának, aki Leopardi volt. Ő céltalan mechanizmusnak látta a világot, s mindent csak hiúságnak… Akár az a borongó, félszemű magyar költő, a legszebb s legszomorúbb nemzeti himnusz szerzője, aki ezévben írta a Vanitatum Vanitast. Leopardi csak egyféle vígaszt ismert: a kultúra és erkölcs vígaszát, az ember értékének öntudatát, a nemes nagy érzelmeket… S elsősorban magát a költészetet. A nagy, klasszikus költészetet, amelyet most födözött föl igazán, megszabadulva kezdő éveinek álklasszicizmusától, s visszatérve a régi, nagy, nemes olaszok tanulmányához.
S hogy a «pesszimista generáció» névsora teljes legyen: van köztük olyan is, épenséggel nem a legkisebb, aki mintha csak szenvelegné a pesszimizmust, akár mestere, Byron. Puskin, az orosz, ebben az időben kezdte kiadogatni – énekenként, mint Byron a Don Juant, – nagyszerű versesregényét, az Anyégint. Amely Bérczy Károly könnyedhangú fordításában oly kedvelt lett nálunk is. Ez a könyv, byroni hőse és formája dacára, csupa édesvidám szín és frissmeleg valóság, ami nagyon messze viszi Byrontól. Szeretettel rajzolt valóság: ez teljesen ismeretlen eddig a byroni világban. Ami romantika benne, az a hősnő fínom alakjából árad, Tatjánából, csodálatos édességgel és tisztasággal. Az orosz otthonok illata árad belőle. Virágos mezők lehellete! Ez a couleur locale egészen máskép hat, mint a byroni. Ebben a levegőben a pózok elveszik hitelüket, s a byroni hős reálisztikusan s némi öngúnnyal ábrázolt világfivá válik, a divatos, blazirt fajtától. A miliő mindennél fontosabb lesz, s a döntő szerepet a részletek rajza, a détail veszi át, mint Kemény szerint a modern regényben. Üdén ömlő, könnyű gazdagsága a részleteknek! Frissek, élesek s mégis levegősek: itt érzem először azt a bűbájos «orosz ízt» az irodalomban, amely a nagy regényírók munkáiból oly jó ismerősöm. Az Anyégin számomra az első orosz regény. Meséjében is mély világismeret és valóság-érzés ragad meg. És mégis, épen az ömlő részletek fogyhatatlan gyönyörűségével, az ábrázolt valóságnak szinte tündéries gazdagságával s az egészet átfűtő melegséggel igazi líra ez, édes poézis, sakkal líraibb, mint a Byron pózai s deklamációi. Aminthogy líraibb formában is jelenik meg, zengő és zárt strófákba törve a Byron folyamatos versét.
Egészen más a Puskin következő műve, a Cigányok. Ebben van valami drámai. A forma ismét az ortodox byroni, s a couleur az orosz udvarházak eleven és bizalmas levegőjéből visszavisz a vad Kaukázus bércei közé. Ez a miliő – a nomád és morál nélküli cigányság élete, s a zord természet szűzfenségű szcenériája – telivér romantika, amit Byron megirígyelhetne. De micsoda emberi tragédiát helyez el Puskin ebbe a miliőbe! Szociális regény lehetne ez, vagy görög dráma. Modernebb és antikabb egyszerre a romantikánál. A primitív erkölcs összeütközése a kultúra «moráljával», – a különböző kultúrfokok világnézetének ős összeférhetetlensége, – örök és biztos csődje a kultúrlélek romantikus nosztalgiájának a primitív élet felé: nem egy modern regény elemezte ezeket azóta! De Puskin nem elemez: ő sorsot idéz és sziklából farag. Egydarabból farag, mint Sophoklés! Műve forró és kemény, mint a primitív lélek. Amelyet oly plasztikusan állít elénk, a kultúra-únt ifjú modern lelkének kontrasztjával. Akit ama «romantikus nosztalgia» a cigányok közé visz…
Ha semmimást sem írt volna Puskin, akkor is az lenne az érzésem, hogy igazabb valaki ő a mesterénél. Noha híres, zengzetes verseit sajnos, nem ismerhetem eredetiben. Csak az öreg Szabó Endre kicsit gyámoltalan ritmusain, s legfelebb a Mérimée tiszta francia prózáján át. S noha bizonyos, hogy költészete nem volna képzelhető a Byroné nélkül. Azt olvasom, hogy az egész orosz irodalom Byronnak köszönheti létét (ahogy a lengyel is). Különös hogy az apák néha mennyivel kisebbek ivadékaiknál.
Byron egyébiránt ugyanabban az évben halt meg, amikor a Cigányok megjelent. A csodálatos életet csodálatos halál fejezte be. Byron csakugyan kardot kötött! Byron személyesen rohant a «helyszinére», a görög szabadságért küzdeni! A költő babérja nem volt elég neki! A szabadsághősére is vágyott. Leonidas és Pindaros egyszerre! A görög vezérek úgy fogadták, mint egy fejedelmet. Ahogy illik is: forradalmuk ily reklámharcosát! S Itália helyett Hellas ege vette magába utolsó sóhaját. Amely tudvalevőleg nem gyógyító, hanem megölő klima, edzetlen szervezetnek. Mocsárlázban halt meg, kevéssel a partraszállás után.
S a Don Juan töredék maradt. De ez úgyis olyan költemény volt, amit végtelenig lehetett volna folytatni. Vagy akárhol abbahagyni.
