I.
I.
Tizenöt esztendeje, hogy az amerikai szépprózát Európában is kezdik komolyan venni. Vajjon a múltban megokolt volt-e Európa részéről a tartózkodás, vagy pedig bizonyos tájékozatlanságra és kényelemszeretetre vallott – mintha az amerikai szépirodalommal nem is volna érdemes alaposabban foglalkozni: – ez vita tárgya. Ralph Waldo Emerson prózájából, amely pedig klasszikusan tiszta, csak az erkölcsi fejfájást megszüntető metafizikai illuziókat hámozta ki az európai olvasó. Bret Harte elbeszélései kaliforniai témájuknál fogva hatottak. Irwing Washington Rip van Winkleje ismert lett minden különösebb irodalmi értékelés nélkül. Mark Twain tapintható humorjába belegáncsoskodott az európai jó izlés. Herman Melville Moby Dickjéről nem tudott Európa, igaz, hogy Amerika is alig. Henry Jamest összecserélték bátyjával, William Jamessel, a pragmatikus filozófia apostolával, vagy a legjobb esetben Flaubert parvenű tanítványát látták benne Henry David Thoreau természetfilozófiája és Edward Belamy társadalmi utópiája ugyan fordításokban átkerült az európai, sőt a magyar olvasó elé, de nagyjában annyit sem jelentett az európai olvasónak, mint Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője az amerikai olvasónak. Amerika a világcsalás, szédelgés és kíméletlen erkölcs földrészének látszott sok európai szemében, s még a századforduló után sem változott meg igen ez a szempont, annak ellenére, hogy Frank Norris, Upton Sinclair és Jack London regényei felkeltették az európai olvasó érdeklődését. Soká a művészietlen Upton Sinclair és a barbár erejű, de nem művészi érzékenységű Jack London jobban «hódított» Európában, mint az amerikai Egyesült Államokban.
Ha a fenti listát, amely a tizenkilencedik századi és a huszadik századeleji amerikai szépprózának kimagasló és elfogadott neveit tünteti fel, figyelembe vesszük, alig találunk sorukban olyat, amely nemcsak az amerikai irodalomtörténet szempontjából lényeges, hanem az irodalom nemzetközi értékelése szempontjából is. Ebből azonban nem következik, hogy a fent említett írókat műkedvelőknek minősítse akár a legszigorúbb kritika. Plautus és Terentius, összehasonlítva a görög dráma- és vígjátékírókkal, sikerült és kevésbé sikerült utánzóknak mondhatók ámde ez nem jelenti azt, hogy a tárgyilagos kritika ne foglalkozhassék velük az irodalmi integritás elvének megfelelően. Ha a társadalomtudományi szempont nem is lehet mérvadó az irodalmi értékelés terén, a környezetelméletet mégis alkalmazni kell az irodalmi alkotás lélektanának és módszerének megértésében. Amerika a tizenklencedik században mezőgazdasági jellegéből átment az ipari és kereskedelmi jellegbe. A vállalkozó szellem és korlátlan eredetiség levegőjében a tudatalatti én puritán hagyományai nem haltak ki; inkább azt lehetne mondani, hogy nyugtalanul és sokszor naivul próbálták életösztönüket kielégíteni. Az amerikai úttörők nem ismertek művészetet; a valláson és erkölcsön át adtak az életnek értelmet. Utódaik a pozitivizmus, valamint Herbert Spencer és Charles Robert Darwin kiválasztási elméletének hatása alatt s a technika vívmányainak segítségével szembehelyezkedtek a puritanizmus visszafojtottságot jelképező és éreztető erejével. Ez a szembehelyezkedés vajmi gyakran eredménytelennek bizonyult épen az irodalmi alkotás terén, annál az egyszerű és érthető oknál fogva, mert az alkotás az ösztön fegyelmezett megnyilatkozása, s a tizenkilencedik században is az ösztönben a puritán elem jobban érvényesült a művészi szabadságnál.
Innen ered, hogy például az olyan íróban, mint amilyen Herman Melville, a puritán bilincsektől való szabadulás a rémület valóságát váltotta ki, vagy olyan íróban, mint amilyen Henry James volt, az Európába való menekülés, az arisztokratikus spanyolfal-keresés voltaképen egyértelmű a művészi gyökértelenség tragédiájával. Ezzel szemben ezek az írók s még néhányan az alkotás tevékenységét a lehető legkomolyabban vették, sőt az egyik közülük, akit már ennek az ismertetésnek elején meg kellett volna említenem, Nathaniel Hawthorne, összhangba igyekezett hozni a puritán viszafojtottság művészietlenségét a művészi következetesség bátorságával és nyiltságával. Az író nem élhet vissza alkotó szelleme törvényével; a puritanizmus viszont, esztétikai szemszögletből, semmi más, mint az erkölcs visszaélése a képzelet életével. Már most, ha arra gondolunk, hogy a múlt amerikai írói kivétel nélkül lelkükben hordták a puritanizmus meghatározó erejét, s ugyanakkor tehetségük természeténél és ritmusánál fogva az élet láthatárát ki akarták tágítani, akkor megértjük azt a szörnyű harcot, amelyet önmagukkal és környezetükkel kellett folytatniok, s amelynek ismételten az irodalmi alkotás tökéletessége, tehetségük zavartalan kivetítése adta meg az árát. Az a meglepő, hogy az amerikai múlt irodalmában annyi amennyi művészet mégis van, s hogy szépprózája – stílromantika szempontjából épúgy, mint lélektani szempontból – számottevő teljesítményekre mutathat. A múlt amerikai irói a göröngyös úton, ha nem is érkeztek el a csillagokhoz, de akkora utat megtettek, hogy a művészi irányban érvényesített meddő emberi akaratból ki tudtak emelkedni.
Bármennyire csorbító hatása volt is a puritanizmusnak az amerikai irodalomra, ebből ne vonjuk le azt a következtetést, hogy a puritanizmus, mint életirányító erő, nem adott valódi eredményeket. Annak ellenére, hogy az életöröm világában a tagadás túlzása, ugyanakkor fegyelmező fegyver is, amelyre különösen az úttörőknek és közvetlen utódaiknak szükségük volt. A szigorú Isten nélkül az indiánokkal és a vadonnal folytatott harc céltalannak látszott volna. Volt eset, hogy a puritánoknak a fák friss hajtásaiban sem volt szabad gyönyörködniök, mert hisz ez visszaélés lett volna az élet kiélvezésével. Másrészt az is letagadhatatlan, hogy a puritanizmus szívóssá tette az úttörőket s utódaikat s nélkülük sem a felhőkarcolók, sem a mozik, sem pedig a jó és rossz írók Amerikája nem alakulhatott volna ki.
Egyet be kell ismerni: Amerika szépirodalmát nem lehet vállveregetve vagy pedig jóakaratú érdeklődéssel elintézni. Ez a heterogén ország, amely talán csak a világháború óta kezd öntudatos nemzetté kialakulni, amellett azonban ma is főként az angolszász kultúra pozitív és negatív megnyilatkozásainak összetétele, ha másért nem, az angol nyelv követelő és parancsoló varázsánál fogva, irodalmi szempontból az érettség útjára lépett. Európa elismerése alighanem elsősorban Amerika irodalmi érettségének szól. Mindaddig, amíg az értékelés ilyen forrású és ilyen irányú, rendben van. Persze, ép a másik végletbe eső túltengő elismerés következtében az európai lelkesedés immár olyan amerikai írókra is vonatkozik, akiknek csakis svádájuk jelentőségteljes, de alkotó szellemüknek semmi köze az irodalom szeplőtlenségéhez. Neveket fölösleges említeni; elegendő, ha arra hivatkozunk, hogy a londoni könyvkirakatban ép úgy, mint a párizsiban, a bécsiben ép úgy, mint a budapestiben, olyan amerikai szépirodalmi művek fogadják az érdeklődő nézőt, amelyek sem európai, sem amerikai érdeklődést nem érdemelnek meg. Szerencsére ezeken az írókon túltehetjük magunkat. Maga Amerika, az új Amerika adott a világnak elég olyan értékes írót, aki megérdemli a becsületes európai, tehát magyar érdeklődést is. A stellum litterarium dicsősége megszünt, de egy megmaradt: a lélek kanonoksága, a könyörtelen racionalizmust megalázó szellemi valóság, amely alapszabályok nélkül megteremti a világ minden részében az egységet azok között, akiket a szegénység, a távolság és a nyelvbeli különbség elválaszt egymástól.
Az amerikai puritanizmus csökevényei ma is élnek; de él az amerikai puritanizmus tiszteletreméltó akarata is. Az a vígasztaló, hogy az akarat esztétikai és szociális ritmusa érvényesül az új amerikai irodalomban, a puritanizmus erőtlenségének, szűk látókörének, gondolatmeddőségének és érzésbeli ridegségének rovására.
