LESZNAI ANNA: TÁRSSZERZŐSÉG A LÍRÁBAN
LESZNAI ANNA: TÁRSSZERZŐSÉG A LÍRÁBAN
A középkor dómjait építészek nemzedékei emelték közös munkában: így váltotta anyaggá az emberiséget egybeölelő katolikus eszmét a mesterek munkakollektívuma. Tizián fejezte be a hirtelen elhúnyt Giorgione Vénuszát; egyént az egyénnel a velencei renaissance zárt stílusakarása kötötte össze; hagyományos technika, objektív művészi szabályok segítették a festőt szándékában: a képírásnak általánosan érvényes törvényei. Irodalom terén a Goncourt-testvérek szoros együttműködése talán csak kifejezettebb alakja annak a sokrétű bonyolult folyamatnak, amely minden epikus mű felépítéséhez hozzájárul. A regény eo ipso társadalmi termék, a régi eposz örököse, amely népek százados, közös fejlődésének gyümölcse volt.
A lírában nem hallottunk társ-szerzőkről. S mikor a Nyugatnak éppen ebben a számban olyan poéta-asszony első kötetéről írok, akinek verseihez (mint ezt az előszóból megtudjuk) egy kitünő költő szegődött társszerzőül, – némi aggódó csodálkozással kérdezzük: hogy jöhet létre közös munkából a líra, az osztatlan és egyetlen énnek ezen katexochén terméke?
A vizsgálódást az «én» fogalmánál kell megkezdenünk. Énünk ugyanis más és több, mint az az empirikus egyed, aki fáj, ha fogfájásban szenvedünk, aki velünk kél és velünk alszik el. Hiszen ha énünk csak ennyi lenne, a líra elvesztené általános érvényességét. Mindenki csak saját versét érthetné meg és élvezhetné, mintahogy ki-ki csak a saját fogát fájlalja. Mások számára az ilyen költészet legfeljebb egy pszihológiai kuriózum értékével bírna. Már pedig azt tapasztaljuk, hogy a lírai megrendülés teljes közösséget teremt a költő és hallgatója között. Sajátossága éppen az, hogy a befogadó lélek birtokába veszi az adakozó költő líráját s azt érzi: ez az ütem az én vérem üteme, ezek a szavak az én megszólalásom; átéli az egyének teljes azonosulását az ősi hindu «tat vam asi – ez vagy te» értelmében. Minél őszintébb, egyénibb a vers, annál több embert rendít meg, annál intezívebb a hatása. Mert a legegyetemesebb éppen az bennünk, ami legegyénibb: az életérzésünk és a velejáró kiirthatatlan halálfélelem, melynek orvosságául az örök mindenséggel való összekapcsolódást szomjazzuk. S ebben a lelki rétegben, hol az egyéni tudat gyökerei belemerülnek a legmélyebb közösségbe, buzog fel a legösztönösebb költőiség, a líra.
Tagadhatatlan igazság, hogy az ember nem csak metafizikai őslény, nem csak alaktalan életcsíra, az osztatlan káosz cseppje. Minden egyes ember egyszersmind végtelen hosszú és összetett társadalmi fejlődés eredője is. Ez a fejlődés összeköti énünket az embercsoportok egyik részével, elválasztja a többiektől s minél sokrétűbbek a társadalmi vonatkozások, annál gazdagabb és kuszáltabb a lelki közösségek szövevénye is. Vallások, kultúrák, osztályok, nemzeti sors, kortársi kapcsolat. szorosabb lírai köröket teremtenek a nagy emberi közösségen belől. De szakadékok is tárulnak. Kalidászát kortársai jobban és főként máskép élvezték, mint mi. Ady verse Tinódy Sebestyén idejében valószínűleg még rejtélyes szófűzések titka lett volna. Röghöz kötött falusi ember számára sok minden idegen marad a metropólisok jellegzetes költészetében, akkor is, ha kortárs s ha a vers az ő saját anyanyelvén íródott. A fejlettebb társadalom válaszfalakat emel rétegeződéseivel s ennek megfelelően az ősi közös líra olyan szimbólumokkal él, melyek elvesztik közérthetőségüket. Az egyén, ki mindinkább ezeket a társadalmi kategóriákat tudatosítja, magánossá válik. Folyton olyanokkal kénytelen érintkezni, kikhez nincsen lelki köze. Ez az elidegenedési folyamat akkor éri el csúcspontját, mikor a társadalom struktúrája erős osztály- és vagyonkülönbségek mellett mintegy nyílttá válik s a legkülönbözőbb emberek kerülnek érintkezésbe egymással. A hindu ksatriák, a középkori nemesek és polgárok zárt közösségben éltek; kis körükön belől, mely a világot jelentette, nem éreztek magányosságot. De a modern kultúrák lírája kiemeli és panaszolja a közösségből kitépett egyén elszigeteltségét és romantikus visszavágyódását «a kezdet boldog testvériségébe».
A lírai költészetnek van azonban egy olyan mélyről fakadt hangja, egy olyan intenzív emberiessége is, mely át tud törni a társadalmak, az idő és tér korlátain. Túlnőve még az emberi rokonszenven is, hazaérkezik oda, hol a kreatúra közös sorsa szunnyad a Teremtő ölében. S az a lírai természet, ki ezt a lelki pillanatot éli meg gyermekded közvetlenséggel; akinél a rokonszenv ősi megindultságát nem homályosítják el sem a reárakódott társadalmi rétegek, sem a reflexió, sem a logika, sem az objektív szemlélődés. Így válik lírikus objektivitássá az abszoluttá mélyített szubjektivitás. S ezért születtek a legszebb lírai versek akkor, mikor az egyéneket összemosó ár amúgyis megrendíti a válaszfalakat: a szerelem és a vallásos misztika káprázatában.
Vajjon, ha elfogadjuk ezt a tételt, nem jutunk-e oda, hogy csak egy egyetlen lírai vers volna lehetséges s minden megvalósult költemény csak kontár keresése ennek a varázsigének? Nem – mert a líra lényege nem tárgyában rejlik. A líra átfogó indulat, állásfoglalás, az átélés és szemlélés metódusa is egyben, mely minden létezőt magábavált; a szerelmes sikoly ösztönösségét éppúgy, mint Goethe filozofikus elragadottságát, a játszi érzékiséget éppúgy, mint a hazafiúi felbuzdulást. Minden az övé és benne minden több önmagánál. A jelenségekhez az asszociációk végtelen sora járul; a hadvezér gőgös mondása «Napoleon 100.000 homme» a lírikus minden egyes szavára érvényes.
Ezt a grandiózus egység-élményt mért ne válthatná költészetté két egymáshoz rendelt ember együttes felbuzdulása? Ha a líra nem magánosság, ellenkezőleg, közösség: misem természetesebb, minthogy emberek összekapcsolódásából szülessék meg. A népdal is líra és mégis egy embercsoport kerekíti teljessé. Szájról szájra szállva új szavak, új hasonlatok kerülnek belé s néha olyan különböző változatokban jelenik meg egyazon vers, hogy alig ösmerünk eredeti alakjára. De a lényege egy marad, mintahogy a tó vize is egy a pirkadás rózsafényében s az esthajnal acélkék derengésében. A műfordítás sem egyéb, mint két szellem lehetőleg szoros összesímulásából termett új költemény. A közös lírai teremtést különös varázzsal fűszerezheti, ha férfi és nő dolgoznak együtt. A líra az intimitás legintenzívebb odaadása. S ha különböző neműek vállalják magukra egymás líráját, úgy megérik a legcsudálatosabb kalandot, álmok és ősregék vágyteli képzeteit: a férfi nővé, a nő férfivá varázsolódik; vagy inkább, mítoszok istenei, megsokasodott nemekkel isszák magukba az életet. S ha jól meggondolom: talán minden lírikusnak van rejtett társszerzője, akár künn a világban, akár benn, lelke ambivalens ellentétes indulataiban. Vajjon melyikünk írt valaha egyes-egyedül egy lírai verset, úgy hogy ne segítették volna empirikus személyének ama láthatatlan kísérői, kik bennünk élnek és felváltva kormányozzák velünk, a tudatos énnel, sorsunk sok titkos vendéget cipelő szekerét? A lírai lélek sohasem magányos, sőt végső megtagadása minden lehetséges magánynak.
