ÁRKÁDIA
ÁRKÁDIA
Mai kultúra. – Egy kitünő napilapunk néhány számából vágjuk ki a következő korjellemző passzusokat. A lap nem felelős, az csak regisztrál, s az átlagszellemet visszhangozza. Ime a kultúra különböző ágai, mai szemmel nézve:
Művészet. Az ismert, sőt népszerű közíró cikket írt a Muzsák Alkonyáról. Az «alkony» a művésznyomort jelképezi, melyet a cikkíró csak természetesnek talál; csöppet sem biztatja a művészeket jobb jövővel.
«A szabad pályának megvan az az igen kellemetlen hátránya, hogy nem jár kötelező ellátással.» «A szervezkedésnek csak akkor van értelme, ha oly dolgok termeléséről van szó, melyek nélkül meglenni nem lehet. Tessék belátni: a csillagászok, vagy az ízeltlábú rovarokat tanulmányozó tudósok hiába szervezkednének.» Mind a kilenc Muzsának rosszul megy mostanában, mert az emberek ma úgy érzik, hogy mindenre nagyobb szükségük van, mint a Múzsák munkáira.»
Vallás. Fölényes és józan szellemek mellett vannak lelkesedők és rajongók is, akik meggyőződésükért törvényes üldöztetést és vértanúságot is hajlandók kiállni. Miért lelkesednek ezek, miért rajonganak és mártírkodnak? Ime néhány szó egy ilyen törvény elé állított rajongó (egyébként volt rendőrkapitány) hitvallásából:
«Az összes keresztény vallások egyenesen örök istenné avattak és imádnak egy olyan zsidó férfit, akit fajtája még prófétának sem ismer el. Annak a vallásalapító idegennek az emlékét a magyar nép is lelki, családi élete minden mozzanatában évszámra, hónapszámra ünnepli, ahelyett, hogy a magyar ősszülők, ősök, honalapítók (nekünk a honalapítás mindenesetre fontosabb, mint a vallásalapítás) tiszteletére ünnepi hetet iktassanak törvénybe, s abban csak problematikus értékű, másodrendű ünnepként iktassák be a Szent István ünnepét is.» «Nem kicsinyes öndícsérésből állítom» – teszi hozzá a rajongó –, hogy vallási kérdésekkel igen mélyen foglalkozom és egész munkásságom arra irányul, hogy ez a nemzet sokkal mélyebb vallásosságú legyen, mint amilyen ma.»
Sport. Nemcsak a vallási, hanem a sportélet is tele elégedetlenséggel, s megújításáért állandó küzdelem folyik. Ennek illusztrálására idézzük egy nagy sportcikkből a következő mondatokat:
«A magyar szabályok és a magyar bíráskodás vattába igyekezett rakni bennünket, féltett és óvott mindentől, ami kemény, férfias, egyszóval ami bírkózás, és felkészülésünket úgy irányította, mintha nem is bírkózni, hanem biliárdozni mentünk volna ki. Bírkózóbírói vizsgát tett urak féltő gonddal óvtak bennünket és gondosan ügyeltek rá, hogy kárt ne tegyünk egymásban. Rosszul esne, ha félreértenének. Nem azt mondom, hogy vérengzés legyen a szőnyegen. Én csak azt szeretném, és ebben, azt hiszem egyetért velem minden magyar bírkózó, hogy ne puhítsanak bennünket tovább, hanem engedjék meg a kemény küzdőmodort».
Irodalom. Miféle irodalom illik ahhoz a világnézethez, amelynek kialakulását a fentiek sejtetni engedik? Valami brutális, hősies, faji aláfestésű irodalom, – gondolhatná az ember. De én azt hiszem, inkább az a fajta irodalom fog megfelelni, amelyet egészen jól példáz az illető napilap ugyanazon számaiban olvasható folytatásos regény. A regényt maga a kedvelt írónő, a lap asszonyrovatának vezetője írta. Asszony írta asszonyoknak – nyilván mert a férfiaknak úgy sem kell irodalom… Ime pár mondat a fő szerelmi jelenetből (a hősnő beszéli el):
«– Mara, – és újra a karjaiba kapott. – Hát azt hiszed, hogy én nem ugyanazt érzem? Hát azt hiszed, hogy én nem szorítom össze az ajkaimat és hogy az én halántékom nincsen megfeszülve a kipattanásig? De igen… Istenem és mégis… Én így akarom ezt… Így akarom, mert azért a percért… azért, amelyben majd az enyém leszel, semmi szenvedés sem lesz sok. Én azt akarom, hogy az a perc mindent megadjon nekünk, amit embernek adhat az élet… Hogy együtt emelkedjünk szédületes magasságokig és ha zuhannunk kell, a zuhanásunk ne legyen kisebb, mint a bukott angyaloké… Én azt akarom, hogy az a csók, amit tőlem kapsz, lezárja az életedet és hogy utána ne jöhessen többé semmi… Érted? Soha, semmi!…
És magához szorított és kényszerített, hogy az arcába nézzek, hogy ott lássam az ajkam előtt az ajkát, hogy elszédüljek és hogy roskadozva a karjaiba kapaszkodjam.
– Mara, én nem tudok neked mást adni, mint amit más férfi is adhat. Sajnos, nem… De azt, amit adok, máskép akarom adni.» stb., stb.
*
Ha a tudós «szépen» akar írni. – Két szemelvény újabb műtörténeti irodalmunkból.
Hekler Antal. A magyar művészet története (223.). «Fönt a zárópárkányon pedig kacagva bukdácsol végig a sárga majolikaszalag.»
Genthon István, Az új magyar festőművészet története (117.). «Ott állott a forrásnál, érezhette a friss szellőt, mely végigborzolt, süvített az akadémizmus fái között, csavargatva öreg törzseiket…»
*
Műbírálat és kéjgáz. Egyik napilapban fölényes színvonal-vezetésű műbírálat jelent meg némely alföldi pásztorsorbeli őstehetségekről, ezenközben az egyiknek agyagszobráról ezt írja a szakavatott tollú műítész:
«Az agyagok egyike lovast példázott, egy kőkorszakbeli lovast dermedten agyagnyergében. Öles tagozatú, roppant csípőjű anyamén ügetett a dermedt lovassal…»
Anyamén… különös nem ló, amely alighanem az apakanca-lótól származik. Sejthetni, hogy angol lófajta, amely ott már hírneves díjat kapott. Szeretnénk róla többet is megtudni a kitünő műbírálótól, de aki ilyen magas anyamén hátán ül, az aligha áll szóba magunkfajta közönséges halandóval.
*
Ha árnyalat, akkor árnyalat és nem más, nem több. De mi lenne az az «apró árnyalat?»
Azután: zeng. Mi zeng? Az élet szava zeng. De mi zeng más? A megmutogatás is zeng.
Íme az egész mondat:
A lélek apró árnyalatainak leplezetlen, szinte érzéki megmutogatása s a vérző asszonyi élet szava zeng Megyeri Sári soraiban.»
(Független Szemle, Két magyar költőnő).
*
Ami nem szorul kommentárra:
«Talán nem éppen csak az emlékekkel való elteltség és nem a sóvárgott jövőre való várakozás, amikor az ember a maga egészében eltolódik a jelenből, a múltba sűllyed, vagy más el nem érkezett időben él, de nincs sem a múltban, sem a jövőben, éppen úgy, ahogy nincs a jelenben, – alája merül vagy, ami ugyanaz, föléje emelkedik: van nap, két, ennél hosszabb egész korszak, hogy befogadásra képtelen és cselekvésre is, (írásra is!) csak saját színültig teltségén ring, mint egy csónak.»
(Független Szemle, Thomas Mark: Fák)
*
Amikor írás közben maga az író is megsejt valamit s azt nevén nevezi:
«Szűntelenül áradó hullámzás, de folytonosan emelkedőben, mint a dagály (!): mindig jobban elrejti, mélyebben borítja el azt, amit nem lehet annyira elfedni, hogy ne ragyogjon át.»
(Ugyanaz a cikk).
Ettől a cikktől azonban nem olyan könnyű megválni:
«Mégis cselekszik és befogad, anélkül, hogy cselekedne, vagy befogadna, anélkül, hogy cselekvődik és befogadódik.»
