TÓTH ÁRPÁD: SZAVAK SZOBRÁSZA, ÉN…
Faragva finom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.
Ám míg kedves alakját idézem, gonddal mérve,
Meleg fátyol homálylik a művész bús szemére,
S halk tűnődéssé ernyed a fájó, lassu munka.
A szív, a hű kohó, olvasszon hő folyammá
S nemes formákba öntve, szelíden hűlj olyanná,
Minőt a gyarló mester édes ihlete érze.
Félistenné ne zengjék; mord «hős»-szó, el ne fedd
Riadt, ember-szívét, zord páncél, el ne vedd
Tartása hanyag báját, mellyel csevegni hajlott…