Nagy Lajos: ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG • Nyugat-kiadás
Nagy Lajos: ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG •
Nyugat-kiadás
Nyugat-kiadás
Egészen sajátságos az én viszonyom Illyés Gyula könyvéhez. Együtt tettük meg ugyanis azt a bizonyos oroszországi utat, amelyről ez a könyv beszámol. Együtt indultunk Bécsből, együtt érkeztünk Moszkvába, együtt jártuk az országot egészen az ő hazautazásáig, éppen csak hogy én néhány héttel tovább maradtam s az alatt az idő alatt bejártam a csuvas köztársaságot s mint hallgató részt vettem az orosz írók kongresszusán. Mindenüvé együtt mentünk, legtöbbször közös szobában is laktunk. Oroszországi – Nyizsnyijnovgrodban történt – elválásunk alkalmával úgy tudtuk mindketten, hogy ő cikkeket és könyvet fog írni útjáról, én azonban nem írok egy betűt sem. (Elhatározásomat hazaérkezésem után egy-két hét mulva változtattam meg.)
Minden olvasója közül tehát bizonyára én voltam a legkíváncsibb Illyés könyvére. Hogy ugyan mi is lesz ebben a könyvben. A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem – néhány zökkenőtől eltekintve – tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életérő; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, – már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov-képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk.
Hogyan fog elhajózni Illyés a Scylla és Charybdis között? Hogyan fogja megvédeni írói reputációját, emberi méltóságát, sőt becsületét azoktól a szenvedélyes, végső szorultságban leledző, de aztán végtelenül is türelmetlen emberekkel szemben, akik csak aktuálpolitikai szemmel tudják nézni a világ bármely jelenségét. Le fogja-e írni, hogy Sztálin szép ember, sőt okos ember, – amikor ez kommunista propagandának számít; le meri-e írni, hogy a zernográdi étkezőben émelyítő büdösség csapta meg az orrunkai s a leves oly rossz volt, hogy kinomban azt mondtam – mivel éppen abból a kitünően fölszerelt laboratóriumból mentünk ebédelni, ahol a mezőgazdaságra kártékony férgek ellen keresnek pusztító mérget – hogy: megvan a méreg, ilyen levessel kell etetni a férgeket! (Mellékesen: ezt is azért mondtam, hogy a leves jobb legyen.)
Látom, hogy Illyés hősi elszántsággal vágott neki nehéz feladatának. Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások – írd így, írd úgy! – sem tilalmak – ezt ne írd, azt ne merd megírni! – hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitüddel vetette papirra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket.
Magam – miután mégis csak rászántam magamat – ugyanezzel a módszerrel írom le utamat, mely azonos az Illyés Gyula útjával, s írásaink mégis, amint a hatásukból látom, különböznek egymástól. És éppen ez a különbség, ami megragad engem s itt-ott ámulatba ejt. Úgy látom, hogy míg én megmaradtam szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, – legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre –, addig Illyés megengedi magának, hogy költő legyen. Elhallgat, felbont, dramatizál és kitalál. Ez által a tények közti ürt is kitölti, mégpedig élő, az életet az olvasó számára megjelenítő anyaggal. És most következik számomra a meglepetés. Ugy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanuvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuicióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni. Annyira igaz ez, hogy például a moszkvai Golyóscsapágy-gyárat s a leningrádi Vörös-Háromszöget, melyeket szintén együtt jártunk be, az Illyés könyvéből ismertem meg, teljesebben, mint ahogy a magam szemén keresztül. Példával illusztrálom, amit mondok. Ime egy párbeszéd, amely intuitív kitalálás:
«Elhatároztuk, hogy lefényképeztetjük magunkat. Míg a fényképész masinájával babrál:
– Nehéz a gyárigazgató élete, – mondja Nyikoláj Pávlovics. – Nemcsak tudás kell oda: türelem és öntudat is. A gyárat, gondolhatod, nem vezetheti kénye-kedvére, A gyárat az üzemi tanács vezeti, amely minden héten nyilvános ülést tart, ahol mindenki felszólalhat… Fel is szólal. Alexándr Grigórjevics, miért nem javítják ki nálunk a gépet, nem tudunk dolgozni; miért kapunk már negyednapja csak halat az étteremben? Aztán felülről: Alexándr Dukov, miért maradt el a gyár két százalékkal a megállapított teljesítmény mögött? Van neki gondja!
– És mit mond ilyenkor?
– Kiabál. Az olaj ezért és ezért homokos. A hármas műhely alszik, nem végzi időben a mázolást, a többieknek ezért kell várakozniok, ezért maradt le az egész gyár! Azt akarjátok, hogy megint megkapjuk a tevét?
– Micsoda tevét?
A fénykép elkészült, tovább mehetünk.
– Kérlek, másfél éve Sztalingrádból kaptunk egy szalma-tevét, mert állandóan hat napi késéssel szállítottuk a csapágyakat. Nagy szégyen volt. Az ujságba is belekerült.»
Az ilyen részletek – s ezek a legjobbak a könyvben –, nem lejegyzettek, de viszont a témában, az anyagban való teljes benneélésből fakadtak, hitelesebbek minden pepecselő jegyezgetésnél.
