GÖRÖG ILONA: SZILÁRDKA
GÖRÖG ILONA: SZILÁRDKA
Füst Milánnak
– Ha megiszod szépen a tejecskét, akkor a kis Jézus nagyon fog szeretni téged. Na, idd meg szépen, Szilárdka.
A gyerek fölnézett az apácára. Nem mozdult.
– Buta, – gondolta. – Mit beszél? Buta.
Az anyjára gondolt, az örökké izgatott, örökké heves és türelmetlen anyjára, aki egy pillanatig se türte a valóság bárminemü szépítését vagy eltusolását.
De mi a valóság? Ő nem tudja. Még kicsi. Csak nyolc éves és mellhártyagyulladása van. Ez a nagy apáca, a bő, kék szoknyájában, a sötétebb kék kötényével olyan szép. Jó volna, ha mindig mellette maradhatna. Egy pillanatra arra gondolt, hátha meghal az édesanyja s az apáca magához veszi őt. Szerette volna most szorosan átölelni nyakát, ölébe bujni és meginni a tejet. De megint az anyja jutott az eszébe, s egyszerre átvállalta annak minden kellemeset elhárító bizalmatlanságát.
Mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Sovány volt. Két füle elállt. Ótvaros koponyája átszürkült a nullás géppel nyírt fekete hajtövek közül. Szeme gyulladt, vörös volt. Feje nagy és hosszúkás, arca kicsike és lapos s noha még csak nyolc esztendős volt, sovány karján hosszú, fekete szőrök mutatkoztak. Álla és orra csaknem összeért.
Az orvos belépett a kórterembe, két fiatalabb orvos kíséretében.
– Főorvos úr kérem, a Szilárdka rossz fiú, – negélyeskedett a kedves nővér – nem akarja meginni a tejecskét. Mondtam neki, hogy nem fogja szeretni a Jézuska.
Az orvos a gyerekre pillantott.
Az hozzáférhetetlen zártsággal, ellenségesen feküdt az ágyán.
– Hagyjanak neki békét – gondolta. – Ne komédiázzanak. Mit bánnak úgy vele, mint valami kisbabával?
Az orvos felültette a gyereket, nyomkodta sovány bordáit, tapintotta érlökését.
– Nézd, Szilárdka, mondok én neked valamit – szólt. – Ahány pohár tejet megiszol, annyi tízfillérest kapsz tőlem. Minden pohár tejért tíz fillért. Áll az alku?
A zsebébe nyúlt.
– Kedves nővér, itt egy pengő, váltsa föl és Szilárdkának minden pohár tejért, amit megiszik, tíz fillért ad, az én költségemre.
Néhány beteg fiúcska a közeli ágyakban felült s cinkosan mosolygott az orvosra.
Csak a kedves nővér vonta kissé összébb a száját, szigorúan. Ő nem helyeselte ezt a módszert.
Átvette a pengőt és odatartotta Szilárdka fölé, úgy ahogyan a rendelt orvosságokat, amelyekben voltakép nem hitt.
Szilárdka nem szerette a tejet. Most, hogy beteg volt, különösen undorodott tőle. Bádogízűnek érezte. De amikor az orvos kiment, szó nélkül, egy hajtásra kiitta a feléje nyujtott poharat s azontúl is engedelmesen megivott minden pohár tejet, melyet az apáca adott neki.
Hogy a tíz fillérekért tette-e, vagy az apáca kedvéért, vagy mert már unta és szégyelte a körülötte zajló vitát, ez nem volt egészen tisztázva. Szilárdka őszintén szerette a pénzt. Az anyja sohasem adott neki s ő sokszor ábrándozott már arról, hogy egyszer majd sok pénze lesz.
Négy tízfillérese volt már Szilárdkának, amikor másnap délután az édesanyja meglátogatta.
– Mit szorongatsz a kezedben? – kérdezte az anyja gyanakvó ingerültséggel.
A gyerek kinyitotta markát. Az anyja pedig kikaparta belőle a négy darab tízfillérest. Szilárdka szája elgörbült s a szemébe könny futott, de nem szólt.
Amikor a kedvesnővér az ozsonnatejjel fölébe hajolt, legszívesebben kiütötte volna a kezéből. Ordítani, rúgni, harapni akart.
Az apáca megsimogatta a gyerek arcát, csak aztán nyujtotta felé a tízfillérest. Szilárdka fölhajtotta a tejet. Néhányat még nyelt utána a levegőből is, nehogy visszaöklődje.
A hat darab tízfillérest, melyet még kapott, egyenként maga alá rakta a lepedőre. Sovány kis testével rajta feküdt. A testével védte. Ugy vigyázott pénzére, hogy szinte nem is volt más gondolata, csupán ez. Mint valami kis őr a vártán, görcsösen ráirányította minden figyelmét. Amikor azonban a pengő elfogyott, több tízfillérest nem adtak neki. Várta, de nem kapott többet.
Lassan föllábadt s bár sápadt volt és gyönge, azt mondták, már nem beteg, hazamehet a kórházból.
Az anyja aznap nem jöhetett be érte.
Szilárdkát megfürösztötték, a ruhatárból kihozták bugyorba kötött vastagszövetű, lötyögő ruháját, szemellenzős sapkáját. Felöltözködött. Utnak engedték.
Gyönge, vékony lába meg-megbicsaklott, amint a korlátot fogva lefelé lépegetett a lépcsőn. A kedvesnővértől el se köszönhetett, mert ünnepnap volt s az tovább maradt a kápolnában, mint rendesen. Szilárdka kilépett a kapun. A kapus se kérdezett tőle semmit.
Egy kicsit fájt a feje meg a lába. Köhögött is még néha-néha. Csipás, leragadt szeme égett a napfényben.
A fal mellett lassan lépegetett. Kezében szorongatta a hat darab tízfillérest. Szeretett volna visszamenni a kórházba, visszafeküdni az ágyba és tovább, örökké őrizni a pénzét.
Ha haza viszi, megint csak elszedik tőle. Mit csináljon vele? – töprengett. Magában dühös, csúnya szavakat mondogatott.
Lassan ment.
Egy templomból orgonaszó és ének hallatszott ki a csöndes, elhagyatott utcába. A templom lépcsőin bő kékszoknyás falusi asszonyok ültek. Tavaszi barkát árultak.
A gyerek megbűvölve nézte a ráncos, bő szoknyákat s a bársony bogyós ágacskákat, a templom lépcsőin. Látta, hogy emberek jönnek-mennek és vásárolnak belőle.
Egy darabig állt ott, aztán az egyik asszony elé lépett, kinyitotta a kis markát, szótlanul, mint a kórházban az édesanyjának. Hat darab tízfilléres csillogott benne. Az asszony kivette a pénzt s egy jókora csomó barkát tett Szilárdka karjába.
Szilárdka sokáig nézte az ágakat, előbb egy ujjával hozzányúlt egy cicás, puha bogyóhoz, aztán letörte és szájába tette. Sorra tördelni kezdte a gubókat az ágakról. Egyenként rakta őket a szájába. Könnyeivel együtt rágta és nyelte a fanyar-kesernyés barkaszemeket. Amikor már mind megette, a csupasz ágakat óvatosan letette egy fal tövébe. Aztán lélekzett egyet és leszegett fővel ballagott a házuk kapuja felé.
