LESZNAI ANNA: KÉRDETLEN VÁLASZ NAGY ENDRE “SZERELMESEK KALAUZÁ”-RA
LESZNAI ANNA: KÉRDETLEN VÁLASZ NAGY ENDRE “SZERELMESEK KALAUZÁ”-RA
Kedves Nagy Endre, Maga a szerelemről szóló elmélkedéseit egy tizennyolc éves lánykához intézi. Bocsássa meg, ha én veszem föl a szó fonalát, én, aki réges-rég multam tizennyolc éves és már-már beevezek a Maga által olyan szépen kiszínezett paradicsomba: az öregségbe.
Sietve ki kell mondanom: nincsen igaza. Hiába gyönyörködöm a soraiban sűrűn elhintett pompás részletigazságokon: alaptétele hamis. Az ember nem él, de ne is éljen öregedése perspektívájában. Nem lehet kizárólagos célunk semelyik életkor boldogsága; még a zuhatagos, gazdag fiatalság, még a teljes alkotóerőben fürdő élet dele sem rejtegeti sorsunk értelmének titkát. Hát még az öregség…? Az egyes életkorok nem realitások számunkra. Élményünk csak a jelen pillanat, benne sűrűsödik valósággá mindaz, ami a miénk – természetesen nélkülözéseink is, a fájdalom pozitív alakjában. Multtá nemesedni, jövőbe vetítődni is csak az a pillanat tud, melyet teljes lobogással éltünk át. Ezért elhibázott minden olyan életforma, mely a jövőre hárítja tetteink jutalmazását, problémáink megoldását.
Szerintem az igaz szerelemnek két alapfeltétele van: Ne fogjunk bele semmi olyan szerelmi vállalkozásba, melyről le is tudnánk mondani, mert a szerelem akkor valódi, ha kényszerítő. Ne vállaljunk mást, csak olyan szerelmet, melynek minden egyes pillanata – triviálisan fejezem ki magam, de áhitatosan gondolom – «kifizeti magát». Téves minden emberi összefonódás, mely a rögtön utána bekövetkező halál színe előtt elvesztené értelmét… Félek, nagyon félek: ebbéli hitem annyira megmásíthatatlan, hogy ha tizennyolc éves lányt kéne tanácsolnom, nem enyhíteném, nem módosítanám meg az ő számára sem meggyőződésemet. Vállalnám érte a felelősséget.
Azonban mi sem lehetne veszélyesebb, mintha a kislány két alaptételem közül csak az egyiket méltányolná figyelemre. Feltétlenül céltalan önkínzó aszkézis vagy eszeveszett könnyelműség eredne mulasztásából. A szerelem valósága éppen a két tétel közötti feszültségben rejlik. Belőle születik a szerelmes pillanat örökkévalósága és életrevalósága egyaránt. Szóval megtagadom, hogy az öregséget szolgáljam, mely mulhatatlanul el fogja hervasztani befogadó és ajándékozó képességemet. Sőt egyáltalán nem akarok bármely földi vagy túlvilági üdvösség megszolgálásáért élni. Itt a misztikus Tauler szavait idézem: «Elvesztette az lelki üdvösségét, akinek csak egy pillanatra is eszébe jutott saját lelkiüdvössége». Megtagadok minden olyan gondolatot és cselekedetet, mely nem saját öncélúsága jegyében fogant. Szent hitem: csak öncélú pillanataink képesek a Teremtés művébe transcendálni.
A szerelem a szerelemért való – nem az ideális házasságért, nem életünk kiteljesedéséért. Itt azonban nagyon közelednek egymáshoz nézeteink, kedves Nagy Endre, mert az igazi szerelem szerintem is magában hordja az ideális házasság magvát és valóban kiteljesíti életünk értékeit, munkaképességünket, embervoltunkat. Olyan erotikus kapcsolat, mely nem felel meg ennek a követelménynek, mai fejlődési fokunkon nem is mondható szerelemnek. Már azért sem, mert egy pillanatig sem járhat teljes kielégüléssel.
Az ölelés legyen öncélú. Azt sem értettem soha, hogy ölelhessen egy asszony a gyermekáldás kedvéért. Maga is azt tartja, hogy a gyermek természetes és hozzárendelt következménye, de nem célja a szerelemnek. Viszont tagadom azt, amit «a kis vendég elodázásáról» mond, kedves Nagy Endre. Csak a legkeményebb anyagi vagy egészségi kényszer mentesíthet az anyaság vállalása alól. Mindenek előtt azért, mert a félelem, a védekezés feltétlenül elgáncsolja a szerelmes pillanatok tisztaságát. A vállalás lelki motivuma hozzá tartozik a mámor teljességéhez. Gyermek és öröm egymáshoz rendeltettek és hogy a könyörtelen társadalmi kényszer ma elválasztja őket: az emberi nem egyik legnagyobb csapásának tartom.
Abban teljesen egyetértek Magával, hogy a mi szerelmi életünkben az ösztönnek vajmi kevés szerepe jut. Ez az átalakulás természetes fejlődés eredménye, de súlyos hiba is egyszersmint. A mai kultúra és civilizáció műhelyéből kikerült ember nem elégedhetik meg azzal a párosodási ösztönnel, amely az őshordát megóvta a kihalástól. Nagy hiba azonban, hogy a mai ember hiusági és praktikussági szempontjait lopja be az ösztön helyébe. A szerelmi vágy módosulására és gazdagulására, differenciáltabb egészségre volna szükségünk, nem beteg, hamis behelyettesítésekre vagy eltompulásra.
A mai nők legtöbbje teljesen tájékozatlan az erotikában. Tele van gátlással s a társadalom hipokrízise folytán olyan «műveletlen» e téren, hogy meg se tudja ítélni, ki felel meg szerelmi kívánalmainak. Már pedig ahhoz, amihez a differenciálatlan ősembernek elég volt a maga ösztöne, a kultúrembernek tradicióra, műveltségre volna szüksége. De hol van az az anya, az az idősebb barátnő, az a tanító nővér, aki önfeláldozó, meg nem alkuvó bátorsággal adná át saját erotikai tapasztalatait az utána következő generációnak. Az emberi történések leszűrt bölcsességét ezer alakban, ezer szájból szórja ránk a nevelés, de hol maradt az erotika őszinte, komoly, mea culpás történelme? Már jó pár ezer éve ravasz kultúrhazugságokkal tartanak bennünket. Üres illemtant kaptunk, cselédszoba pletykát, dajkameséket. Érett ész, tapasztalt ítélet kell hozzá, hogy akár legőszintébb költőink szavából is kihámozzuk az elhintett valóság-morzsákat. Elhallgattak és hazudtak – ez volt erotikai nevelésünk. El is korcsosodott a szerelmi ösztönünk.
Nagyon régen, mikor még én is majdnem tizennyolc éves voltam, mondott nekem valamit egy finom és nemes öregedő bácsi – szavai bevilágítottak életembe és elindítottak a jó úton, a magam igazsága keresésére. Hadd írom le itt, amit tőle tanultam, – hálás emlékéül a régi beszélgetésnek: «Rettenetes tragédiák származhatnak abból, hogy az ember csókot ad, mikor párja simogatást várna vagy fordítva. Egyáltalán tudni kell, melyik ember csóktipusú és melyik simogatástípusú». Hogy ez a bölcsesség-morzsa nagy hatást gyakorolt rám, bizonyítja, kedves Nagy Endre, mennyivel fontosabbnak tartom én az erotika problémáját, mint Maga. Nem hiszem, hogy emberek összeszoknak, ha nincsenek egymásnak rendelve. Viszont hiszem azt, hogy minden erotika, ha valóban belevetjük egész lényünket: egy a szerelemmel. Materializálódása, földi helytartója a lelkek egyesülésének. Az ölelés harmóniájához ép úgy hozzá tartozik, hogy partnerünk szellemi és jellembeli mivolta kiegészítse a magunkét, mint a testi és idegbeli adottságok sora. Azt hiszem elég, ha magát az ölelést akarjuk, de nagyon finnyásan, kritikusan, emberségünk minden rétegében kell akarnunk azt az ölelést, mely kielégíthetne. Ezen a ponton dől meg Lawrence-nek a Maga által is elvetett tanítása.
Magát idézem: «A szerelem az a törekvés, hogy két félember egy egésszé egyesüljön». Tökéletesen igaza van. Csak azt tagadom, hogy ezt más úton lehessen elérni, mint a mindenkori jelenben inkarnált abszolutum, jövőbe sem sandító, akarásával. Aknázzuk ki a pillanat összes, öntudat alatti és öntudatra tört, dimenzióit. Ember legyen, aki ezt a végtelenséget be tudja járni vágyával.
Én is vallom, hogy a testi egyesülés, a házasság, nem révpartja, hanem kiindulópontja a szerelmeseknek. Lássuk csak, Maga hogy inti az indulókat: «Az embernek magának kell a párját megteremtenie és nem úgy, hogy a párját erőszakolja önmagához, hanem hogy önmagát alakítja önfeláldozással a párjához. Ez a kölcsönös önfeláldozás a szerelem. Nem két összeillő pár szüli a szerelmet, hanem ellenkezőleg, a szerelem alakít át két embert, hogy egymást ép tökéletlenségeivel egy egésszé forrassza össze». Azt is mondja: «Az igazi házasságban csak egy egyéniség van és az az egy egyéniség sem az egyiké, sem a másiké, hanem a kettőnek eredménye. Mindkettő a maga egyéniségéről mond le…» Miért eleve ennyi lemondás? Tanítását csak fenntartással fogadom el. Való igazság: az embernek magának kell a párját megteremtenie, de csak úgy, mint saját magát is. Nem a meglevő két egyéniség megnyirbálásával. Az a jó szerelem, amely mindkét egyéniség számára a kifejlődés optimumát biztosítja. Az áldozat a gyakorlatban elkerülhetetlen, mégis kiküszöbölésén kell dolgoznunk. Nincs bosszúállóbb jószág, mint az áldozat – kivéve annak az embernek aklában, akinek beteg hiusága tetszeleg benne. Ilyen is akad s ezt a tipust is fel kell ismernünk, ha vissza akarunk élni hajlamaival, csak úgy, mint a simogatóst vagy a csókosat, ha jól akarunk élni vele. Az az új egyéniség, mely az ideális házasság célja, legyen több és tágabb a házasfelek külön egyéniségénél. Nagyon szeretem, hogy feljegyzi azt az isteni kegyelmet, amely megengedte, hogy gyengeségeink és fogyatkozásaink is szolgálhassák szerelmi boldogulásunkat.
Mindenkép aláirom azt, amit a megosztott munkáról, a közös kasszakulcs parancsáról mond. Szerelemre, házasságra csak az termett, akinek a közösség, a megosztás, a nyíltság mindennapi kenyere. Nem hiszek én sem a részleges odaadásban.
Munka és vagyonközösség ma nélkülözhetetlenek. De vajjon hozzátartoztak-e ezer éve is az ideális házassághoz? Nem tudom. Azt hiszem, hogy a Maga által szimbólummá magasztalt házi kosztot is kikezdte már az idő foga. A tűzhely fogalma megmarad, de eltolódik. A házasság részletkérdéseit a mindenkori társadalmi környezet határozza meg. Ilyen korszellemtől befolyásolt követelménynek tartom a nő «nőiességét», azaz esztétikára irányultságát, lágyságát, tartózkodó szelidségét is. Tulajdonképpen furcsa paradox hitem, hogy két ember annál könnyebben fér meg egymással, annál inkább válhatik eggyé, minél sokoldalúbb, gazdagabb az egyéni diszpozíciója. Megérteni csak azt tudjuk, amire bennünk is megvan a hajlandóság s a plátoi «Sympozion» mesebeli kétnemű embere alkalmasabb lenne a valóságos házasságra, mint a tökéletesen kitenyésztett hím- és nőstény-ember. Az egész egyéniségre kiterjedő szekszualitás elválaszt inkább, mint sem összekötne. Közeledésre izgat ugyan, de összecsapása gyilkosabb, mint boldogító, harc és nem egyesülés.
Nagyon meglepett, hogy a nőies ideál pusztulása mellett azt várja el a női művésztől, hogy műve férfimű legyen. Nem kötelessége-e a művésznek, hogy teljes önmagát adja? Én bizony érzem Selma Lagerlöf írásában az anyai ösztönöket. Ki férfi tudna olyan gyöngéd szeretettel szólni, mint ő, a különc, züllött «gavallérokról»? Csak anya lehet az, ki a vénülő, eltévedt legényekben is a gyermeket, a tökéletlenségben is a tökély csíráját simogatja. Még egy irodalmi ítéletével kell szembeszállnom: Stendhal «Amour»-ját kegyetlenül igazságtalanul bírálja meg. Ez a könyv, nyeglesége, elavultsága mellett is örök tárháza a mélységes felismeréseknek. Stendhal helyesen jár el, ha osztályozza a szerelem tipusait. Minden időnek, társadalmi rétegnek, sőt egy ember életén belül is minden életkornak megvan a sajátos szerelmi formája. Különféle köntösben indulunk el az ideális házasság keresésére. S az egy igaz Szerelem álorcáinak ismertetése fontos munka. Ha hibát lelek Stendhalban, az nem az, hogy tipologizál, hanem az, hogy tipológiája gazdagabb lehetne, ha nem kötnék az írót társadalmi adottságai.
Meglep, hogy quantité négligeable-nak tartja a próba-szerelmeket. Sajnos ritka a kiválasztott ember, ki első csapásra megérkezik szerelmi otthonába. S ha Magával együtt vallom is, hogy párunkat magunk teremtjük, biztos, hogy csak akkor tudjuk ezt a feladatot teljesíteni, ha megértünk rá, ehhez pedig a próbaházasságok édes és keserű iskolája kell. Tagadja, hogy a férfi poligám? A nő monogámiáját magától érthetőnek veszi? Nos, én is hiszek mindkét nem monogám rendeltetésében. De csak az olyan emberében, aki megtalálta önmagát. Megeshetik, hogy két ideális partner fejlődése minden fokán kiegészíti és istápolja egymást. A gyarló átlagemberről azonban csak a szerelmi csatározások hántják le gátlásait, előítéleteit, makacsságát.
A próba-házasságoknak is megvan a maguk méltósága. Itt vissza kell térnem kiinduló pontomhoz: minden szerelmi kapocs, mely a testi-lelki elkerülhetetlenség s a pillanat abszolút kielégülése jegyében született, isteni rendelés. Ha az ilyen közösség nem is boldogul bele az ideális házasságba, örömei és sebei egyaránt díszünkre válnak, közelebb hoznak igazi párunkhoz. Ezért van, hogy azok, akik csak egy pillanatig is valóban összetartoztak, sohse hagyhatják el egymást egészen. Élnek egymásban, mint ahogy a legelevenebb mult, a szülők emléke, a gyerekkor él bennünk. Keserű íze csak annak lehet, amit elkerülhettünk volna, ami nem fizette ki magát, ami már megszületésekor sem élt igazán és éppen ezért elhajlított rendeltetésünk egyenes útjáról.
Ilyen halva született szerelmek a viszonzatlan szerelmek. Magával együtt tagadom valóságukat. Mégis van két embertipus, aki ebből a ködlő semmiségből is valóságot csihol. A művész, ki objektiválni tudja önnön vágyát, s a vallásos lélek, ki viszonzatlan szerelmét Istenre ruházza és Ő benne teljesül.
Kedves Nagy Endre. Ne vegye zokon, hogy folyton ellenkeztem Magával. Annál kevésbé, mert ellentétes megállapításaink nem ellenségesek. Hiszen egy nagy kapocs köt össze bennünket: ebben a szerelemtagadó korban mindketten egy metafizikai súlyú szerelmi ideál mellett teszünk tanuságot. S mivel semmi sincs közelebb a metafizikához, mint az empiria (– minden érvényességi rendszer: a logika, az ethika, ellentétbe szokott kerülni vele, csak az empiria simul hozzá engedelmesen, mert szintén egyéni élményünk gyümölcse –) igy közös hitünk a szerelem ideális voltában azt eredményezi, hogy majd mindig egyetértek Magával, ha praktikus, konkrét példákról beszél. Én tagadom az áldozat elvét, de helyeslem a mindennapok engedékenységét, a béketűrést, az áldozatkészséget. A pillanat örömét dicsőítem, de Magával együtt kárhoztatom a szerelemnek pillanatnyi élvezetekre váltását. Szavainak háromnegyed részét magam is el szerettem volna mondani s bocsássa meg, ha mint mindenki, én is örvendenék, ha abban a negyedrészben, melyben véleményeink eltérnek egymástól, nekem volna igazam. – Hálás öreg hallgatója:
