FENYŐ LÁSZLÓ: HAJNALI ÚT ÁGYAM FELÉ
álomtól részegen,
omladozó pillám, temesd
be életúnt szemem.
Ez nem az ágy még? Nem lehet?
Lerogyni volna jó. Megyek.
néz szemközt a derék
kápolna, (alszik a harang
zömök tornyába még)
csak néz, néz, mint feddő anya:
– Már megint reggel jársz haza?
hajnalban homlokig,
mint ahogy az életben állsz:
ismerd fel sorsod itt –
vagány az élet, te: vagány,
magán-zárkád magány, magány.
Jundi és Marika,
hatévesen, nyolcévesen,
miről álmodik a
gyermeki szív hajnal felé? –
Hogy kerüljek szemük elé?…
te vagy, ez is te vagy
s talán kell: magadból kilengj,
hogy megtaláld magad
és – az ifjuságnak hozod
e késői áldozatot.
édes feleslegek,
hát szórd el, öntsd ki, tékozold,
amíg van és lehet,
ej, ráérsz fukarkodni még,
eljő, várd ki csak idejét.
egyszerre csak derű
kap el: hát enni az egész,
hát ilyen egyszerű
lehet az élet? – Hajnalom,
keresd viszfényed arcomon.
szemem, mintha a nap
e szikrázásból kelne, ahogy
a szemünk összecsap;
szél hajt pelyhedző jószagot –
Szabadság! Bátrabb hajnalok!