ILLYÉS GYULA: KOLDUSOK
nyakukban kétfelől tarisznya, –
harsogva, fennen énekelve
ereszkedtek a kicsi völgybe.
nagy porfelhőt verve a porban,
fujtak hosszu szent éneket,
jósoltak szörnyü éveket.
elől-hátul hatalmas tarka
szélfutta zacskók sónak, lisztnek
és kendők, mik csattogva lengtek!
zacskók, szütyők és rongyos ingek
szárnyai között tántorogtak,
egy szellőszóra föllobogtak.
Azóta is igy képzelem én
az angyalokat, – öregeknek,
énekelnek és kéregetnek.
egy lábavesztett köztük lóval,
kicsi szekérben, mint egy bálvány,
kövéren, sötéten kántálván!
csak egy kis szénát a lovának,
egy kis szénát a saroglyába,
hol már egy fél petrence álla.
és vakok sápadt kis lányokkal,
ők nyujtották a csempe bögrét,
a kanálnyi zsirt belekenték.
bujosdi könnyeket töröltek
és mutogattak a torkukra,
majd a távolba, majd hasukra.
akikhez már a szegény ember
fia-leánya mer csak szólni,
a szörnyü kézbe krajcárt nyomni.
csak beröhögtek a konyhába;
követeltek, ha meg nem kapták,
a szemérmüket mutogatták.
kik nagy rózsafüzért cipeltek,
s özvegynők, hülyék, össze-vissza,
dalolva, zengve, sipitozva.
micsoda földről özönlöttek,
mily szörnyü multból, ahol karjuk
elmaradt szemük, lábuk, orruk.
kezdődött fent a domboldalban,
hol az országut kanyargott el
tele varázzsal és veszéllyel.
rettentő ütések nyomával,
mint dorongolt eb a kertvégbe
a szegénynépek küszöbére.
pap és olyan ki ölt már embert,
hajdani dáma és diák is
és volt köztük egy vén betyár is.
hogy mentem volna vélük én is
el, ki a messzi nagy világba
egy próba-szerencse csatára.