Egy előkelő folyóirat, amely bizonnyal tudja miért, szépirodalmi művet soha, kritikait pedig csak időnként és általánosságban, esetleg apróbetűs mellékletén közöl, legutolsó számában «a modern francia irodalom két arcával foglalkozik», – még pedig oly felületes, téves és fontoskodó módon, hogy mind a lap, mind a francia irodalom két, vagy száz arcának érdekében illendőnek tartjuk a tiltakozást. Először is a cím miatt, amely gorombán megszűkíti egy eleven irodalom teljességét s egyfelől csak az «immorális» Gide-et és az «amorális» Proustot, másfelől csak az istenes Claudelt és az «antimodern» Maritaint látja benne: vajjon állítható-e egyrészt, hogy ez a négy év kimeríti, másrészt hogy meg is közelíti a mai francia irodalom lényegét? A három alkotóművész mellett, akik közül az egyik már halott, mi keresni valója van Maritain-nek, a filozófusnak? Nem helyettesíthetnők-e, ugyanolyan önkénnyel, Gide-et, vagy Proust-ot Valéry-vel, vagy Alain-nel, vagy Barrčs-szel, vagy bárki mással? Vagyis már a cikk alapja is ötletszerű, ingatag és főleg zagyva, mivel eleve meghamisítja, összehányja s megnyírbálja az igazi francia irodalom képét. Ahány állítás, annyi tévedés, vagy legalább is felelőtlenség. Szabad-e például Romain Rolland, Maeterlinck és Paul Bourget, e valóban jelentékeny s ma is eleven elmék mellé, negyedik, egyenrangú társként vagy «bálványként» egy Fernand Gregh-et említeni, ezt a közepes, termékeny, de mindig másodrendű epigon-költőt? Ugyanígy mit keres Pierre Bost, ez a kedves, fiatal, de egyelőre igénytelen regényíró a Duhamelek, Mauriac-ok és Jules Romains-ek társaságában? Ismeri-e a cikkíró akár Gregh-et, akár Bost-ot, hogy ily könnyedén lapdázik velük és a többiekkel? És ha őket tekinti «a mai francia regény képviselőinek», akik – excusez du peu! – «mint regényírók talán tökéletesebbek mestereiknél», vagyis Gide-nél! vagyis Proust-nál! a Faux-Monnayeurs és a Temps Perdu című jelentéktelenségek szerzőinél, – talán szabad lesz megkérdezni tőle, hogy ha ilyen nagyra tartja Bost-ot és a többieket, ismeri-e, legalább nevük szerint, Colette-et, Giraudoux-t, vagy Martin Du Gard-t, akik a francia regénynek talán éppen oly fontos, ha ugyan nem fontosabb «képviselői»? Micsoda «követés», vagy «hatás» az, amely, a cikkíró szerint, csak a «teljes őszinteségben» és a «teljes szabadságban» nyilvánul meg? Vajjon Gide és Proust követői csak ezt tanulták volna mestereiktől? Érdemes volt-e nékik ezért ebbe az új iskolába járni? S épp Mauriac volna-e olyan «őszinte» és olyan «szabad», akinél kötöttebb és rejtőzködőbb író alig van ma a franciáknál s aki olymódon «követi» Gide-t is, meg Proust-ot is, hogy mikor velük polemizál, mintha rejtett ösztöneivel viaskodna? Mért volna csak a modern francia irodalom «rákfenéje» az a «természetellenes hajlam», amelyet a cikkíró olyan pironkodva ír körül, mikor maga is bevallja, hogy «sajnos, más irodalmakban is megtalálható», jóval előbb, mint Gide-nél s legalább oly nagy számban, mint a franciáknál? S mivelhogy Martin-Chauffier, aki inkább kritikus, mint regényíró, egyetlenegy könyvében sikerrel utánozta a prousti stílust, nem vall-e tudákoskodásra s másodkézből való értesülésre, hogy azért őt a cikkíró Proust egyetlen s «közvetlen» tanítványának kiáltja ki? Elhiggyük-e, hogy Proust nagy művét «gyakran vette a kezébe», mikor, idézve, félő hogy rosszul, a kitűnő Bremond abbét, a «Sonate de Vinteuil»-ben, a regény egyik vezérmotívumában, külön regénycímet vél látni és egy szúszra emlegeti a «Du côté de chez Swann»-nal, amely valóban külön regényrészlet? Magyarázzuk a cikkírónak, aki szerint «Proust-ot nem megérteni, hanem megérezni kell», hogy – ha írni óhajt róla jóhiszemű olvasóknak, – akkor őt is, más írót is elsősorban nem «megérteni», vagy «megérezni», hanem egyszerűen olvasni kell? Szabad-e, mikor Gide-ről, vagy Proust-ról van szó (mert hisz a jó társaság némi kötelezettséggel is járna), jó lélekkel oly elcsépelt szólamokkal dobálódzni, mint például hogy «Gide és Proust az egyéniség s a művészet aranyborjúját imádja»? Igaz-e hogy e nagy írók «sub specie aeternitatis semmit sem alkottak»? s hogy «hiányzik bennük – Gide-ben! – a vallásos lélek, az anima»? Amikor Gide megírta a «Tékozló Fiú Megtérését» nem egykori barátja, a nagy Claudel köszöntötte-e érte legelőször? Nincs-e vallási probléma akár a Porte Etroite, akár a Symphonie Pastorale mélyén? S ha ismerné a cikkíró Gide vallásos meditációit, a «Numquid et tu»-t, merné-e annak szerzőjét, holmi apró szimmetriák reményében, tovább is «immoralistának» bélyegezni? Folytassuk? Idézzük a cikkírónak a romantikusokról való «véleményét», akik, szerinte, «rengeteget írnak Istenről s mégis egyetlen istent ismernek, az Én-t?» Magyarázzuk talán néki, mennyit vét a kritika, a költészet, sőt a vallás szelleme ellen, amikor Baudelaire-ben még mindig csak a «rossz dúsan nyíló virágait» s «liliomokat» lát, mint egy Faguet? S hogy méltatlan mind Claudelhez, mind legnagyobb remekművéhez az a részben semmitmondó, részben nem is helytálló megállapítás, hogy hőse «többre becsüli a bizonytalanság részegítő levegőjét a négy fal zárt légkörénél»? Azt mondja a cikkíró, hogy «nincs lehangolóbb olvasmány, mint egy háborúelőtti modern francia irodalomtörténet.» Nincs igaza: sokkal lehangolóbb a kritikának az a «műfaja», amely az ily kézikönyvek, szemelvények és ujságcikkek második és leszűretlen leöntése s amely, ha soká burjánzik, fölöslegessé tenné még az elsődleges szövegek olvasását, a kritikát meg előbb-utóbb felelőtlen fecsegéssé aljasítaná.