Parasztsors
Parasztsors
A lelkén egy fekete ostor vágott végig: hát nem lehet másként, nem lehet. Kidőlt a Julcsa, hát a bőrét lenyúzni és valahogy valamiből pótolni! És azután két gebével vonszoltatni magát az apja helyett egy rossz szekéren az örök sáron végig. Amíg ő is oda nem ér, ahova az édesapja. Negyvenhat vagy ötvenhat évesen: olyan mindegy! Megkínzott lelke kibúvót keresett, tán egy szalmaszálat, valami csodát, ami megváltaná apja sorsától.
Nem lehet. Nem lehet. Vonszolni kell tovább a sorsát, az apja sorsát, a fajtája sorsát.
Zsebébe dugott kézzel állt az anyja előtt, száz évek súlya zuhant le egymásután a jobbágykorból lelkére, torkában vergődött parasztsorsának irgalmatlan volta. Könny égette a szemét. De egyszerre forró suhanással leszállt lelkére a dac, a gőg büszke óriásmadara. Ujjaival szétdúlta homlokára boruló üstökét, belenézett szemhunyás nélkül a felkelő napba:
– Jól van, édesanyám, elintézem a lovak sorsát!
Bement az istállóba.
A Julcsa, utoljára tán életében, megemberelte magát és fölkelt magától. Valamelyik sógor jóvoltából teleette magát, mint egy pók. Mintha semmi sem történt volna, vígan ropogtatta a rácsból a szénát. Társa, a pej, jóízűen röhögött az ajtó nyílásra.
Bertalan rájok se szólt, nem is haragudott. Letörölte őket egy pokróccal s megitatta.
Zavaros tervek nyargalásztak előtte. Mit is csináljon hát? Hogy is lenne hát? Tán a Julcsát eladja és a pej mellé másikat vesz. Vagy eladja tán mind a kettőt és felesbe adja földecskéjüket. Mindenesetre megbeszéli az édesanyjával.
Édesanyjával aztán arra határoztak, hogy másnap úgyis vasárnap lesz. Bemegy Váradra és a Julcsát eladja. Kevés pénzük volt is, azzal pótolja és vesz egy másik lovat.
Még aznap délután bement a lovakkal Váradra.
Kigyulladtak a város ívlámpái, mikor megállt a város végén a «Két huszár» udvarán. Ez a fogadó a tüzérkaszárnyával szemben, a vidéki vásárosok kedvenc szállása volt. Apró, krumpli alakú kövekkel volt az udvar kirakva, az udvar közepén nyitott csatornán folyt ki az utcára az összegyűlt szennyesvíz a lovak trágyalevétől megfestve.
Weisz úrnak, a fogadósnak szolgálója mezitláb cipelt keresztül az udvaron egy moslékos vödröt, egy tüzér sapka nélkül loholt utána.
Bertalan a saraglyához kötötte a lovakat, felült a szekéroldalra, tarisznyát keresett elő, evett.
Elfojtott suttogás jött a disznóólak felől, guruló kiürült moslékos veder csörömpölt a kövön. Az utcáról beröpködött a villamosvezetékek villanása, hogy az áramvezető a dróton szikrákat karcolt. A piac felől, a város szívéből lomhán ömlött a zaj. A kaszárnyákból végignyargalt a városon, a házak fölött, az utcákon a gyülekező a kürtösök trombitájából, nyilván az estéli kávéhoz. A tüzér káromkodva ugrott keresztül az akol korlátján, szaladt a kapu felé. Egy csillag zuhant le keresztül az udvar felett az égen, a szolgáló felvette az akol mellett elgurult vedret, jól elkerülte a szekereket és bement a konyhába.
A két ló Bertalannal együtt, a szekérről mohón evett, Julcsa kihúzott a tarisznya alól egy csomó szénát, az félrebillent, kigurult belőle a kenyér.
– Te – kiáltott rá Bertalan – és ököllel fültövön vágta. A Julcsa szomorúan horkantott egyet és nekiborult a pejnek.
Reggel behajtott a lóvásárba.
– Hogy ez a dög? – kérdezte egy cigány – és botjával jót húzott Julcsára.
– Hatvan forintért oda adom.
– Tudja, ha maga tesz mellé ötvenet, akkor megadom.
– Úgy nem eladó.
Sürögtek-forogtak a népek, vásárt csináltak, áldomást ittak: de Julcsa nem kelt el. Delet harangoztak, előbb egy toronyban kondult a harang, aztán a másikban, sorba, sietős egymásutánban kondultak végig a városon. A pej egykedvűen ropogtatta a szénát. Julcsa búsan álldogált mellette. Egyszer minden kászolódás nélkül gondolt egyet: lefeküdt a rud mellé.
– Úr Isten! – nyögte Bertalan – ez soha nem áll fel többet. Nem kel fel, emelni kell. Vagy itt megnyúzni. Jövőre tán a pej…
Kérőn, rimánkodón nézett könnyes szemével az égre.
– Szabad kérni, szegény, tehetetlen öregembernek – hangzott siránkozón a háta megett, – egy ősz, összetört ember tartotta kalapját felé.
Bertalan öntudatlan mozdulattal kapott a belső zsebéhez, de egyszerre lelkébe világított egy keserű ötlet, mintegy hátbarúgásaképpen nyomorúlt, megcsúfolt sorsának: a koldusnak fogja adni a Julcsát.
– Jöjjön csak közelebb öreg – szólt lázasan – jöjjön csak közelebb! Fogja, itt van ennek a sárgának a passzusa, ezt a lovat magának adom.
A bámuló koldus markába nyomta a passzust.
A koldus bizonytalan pislogással tipegett a Julcsa felé, Bertalan az árván maradt pejre vonatkozólag valami kivezető utat keresett, módot, ami felállítaná a szekértől Julcsát és őt elengedné kocogni egy lóval negyvenhatéves végzete felé.
A koldus a kötőfékkel babrált a sárga fejénél, Bertalan kivette zsebéből a másik passzust:
– Jöjjön csak mégegyszer öreg!
A koldus megütődve tipegett vissza.
– Fogja, magának adom a másik lovat is. A szekeret is, mindent. Érti? Különben lehet, hogy majd visszajövök. Igen, tán később. Mindenesetre várjon itt rám valameddig.
– Hány éves? – kérdezte még, ahogy elindult.
– Negyvenhat leszek december harmadikán – felelt a koldus és csudálkozva nézett a zavaros beszédű Bertalanra.
Bertalan iszonyodva bámult az öregre, vajjon mi őszíthette meg ennyire? Mi törhette így össze a testét, vagy a lelkét is? Óh ki tudja… Sietve tünt el a tömegben.
Lihegve futott ki a városból. Az út mellett a telefonkarók sírtak, ríttak az őszi szélben, a fülébe kiabálták: az öreg koldus negyvenhatévesen… édesapád negyvenhatévesen… te is jössz majd negyvenhatévesen. Sírtak, mondták, egyik vékonyan, másik vastagon, ahogy szélnek álltak a drótok az út hajlásának megfelelően.
Az út széles kanyarodással elhajlott a faluja felé.
