Illyés Gyula: A próféta
nevem miatt; a prófétának
nem egy dolgát megsirattam én
udvarán a kis-iskolának.
fürkésztem gyülölködve hátra
a vad öregre, ki mérgesen
jár föl-alá a Bibliában.
keringett mig ősömre végre
ráragadt, a kócos jobbágyra,
mint a madár a lépvesszőre.
szégyenlettem a rokonságot,
a kis aggastyánt, ki dohogva
mindenütt hibát, romlást látott.
apró ökleit rázza egyre
és századok sűrű ködéből
figyel, szemeit meregetve.
vállalom furcsa örökségét,
s mint hálás unokához illik
arcára mosolyogva néznék.
hallgatnám szavát; ravaszkodva
kérdezgetnék és biztatgatnám,
hogy lelkesen csak továbbmondja.
elvadult erdők felverője
emeld csak, rezgessed csak hangod,
hogy egy vidék visszhangzzék tőle.
önemésztő haragban égve,
igy könnyülsz, igy szállsz hirtelen majd
dühöd lángjai közt az égbe.
élni, örök sugallmazásban,
örök tiltakozásban, örök
hadakozásban e világgal.
szavakat pergetve mint lángot,
nem is tudom mily ős elemmel
tartván titkos atyafiságot.
e világból, egy lángolásban.
Egy villanás és ne maradjon
áruló hamu se utánnam.