Erdélyi József: Arany róka
Erdélyi József: Arany róka
Gyenge karommal, kis kezemmel,
magam is hordtam hajdanán,
a téglát, melyből égre szökkent
az uj kastély az ó tanyán.
magam is hordtam hajdanán,
a téglát, melyből égre szökkent
az uj kastély az ó tanyán.
Kora tavasztól késő őszig, –
mire beköszöntött a tél,
kész lett a kastély, tornya csúcsán
arany rókát hajtott a szél.
mire beköszöntött a tél,
kész lett a kastély, tornya csúcsán
arany rókát hajtott a szél.
Forgott az arany róka büszkén,
az őszi fényben ragyogott,
azt hitte, hogy ő dirigálja,
számtartó tisztként a napot.
az őszi fényben ragyogott,
azt hitte, hogy ő dirigálja,
számtartó tisztként a napot.
Azt hitte, hogy ő dirigálja,
a szárnyaslábú szeleket
s bámúlattal adóztunk néki,
mi pusztai kisgyerekek.
a szárnyaslábú szeleket
s bámúlattal adóztunk néki,
mi pusztai kisgyerekek.
De egy éjjel nagy szélvihar dult
s fenyegető, baljós jelül,
elsodorta az arany rókát,
az uj vadászkastély felül.
s fenyegető, baljós jelül,
elsodorta az arany rókát,
az uj vadászkastély felül.
Letépte és a sárba vágta,
a hiu bálványt mérgesen,
példázva tán, hogy meg nem állhat
előtte semmi, semmisem.
a hiu bálványt mérgesen,
példázva tán, hogy meg nem állhat
előtte semmi, semmisem.
Hiába sütött fel a nap,
s lengtek hizelgő, jó szelek:
nem ragyogott az arany róka
a sötétzöld fenyők felett, –
s lengtek hizelgő, jó szelek:
nem ragyogott az arany róka
a sötétzöld fenyők felett, –
nem forgott a veres torony
csúcsa felett aranyosan,
csak a villámhárító vasrúd
meredezett magánosan, –
csúcsa felett aranyosan,
csak a villámhárító vasrúd
meredezett magánosan, –
aranykörmü fekete ujjként,
a magas égre mutatott,
a titkos hatalomra mely
felhoz s leejt minden napot, –
a magas égre mutatott,
a titkos hatalomra mely
felhoz s leejt minden napot, –
a láthatatlan nagy erőre,
mit az egész világ ural,
a szél, a villám, a fadöntő
és mindentelseprő vihar…
mit az egész világ ural,
a szél, a villám, a fadöntő
és mindentelseprő vihar…
Be sem teltünk még a csodával
s már is letünt… Fájt a hiány,
bánkódtunk rajta, mint egy elmult
szép álom huncut aranyán…
s már is letünt… Fájt a hiány,
bánkódtunk rajta, mint egy elmult
szép álom huncut aranyán…
Év évre mult, kinőtt a porból,
cseperedett a kisfiu,
s egyszer csak, mint szélvész a pelyvát,
elvitte a nagy háboru.
cseperedett a kisfiu,
s egyszer csak, mint szélvész a pelyvát,
elvitte a nagy háboru.
Kit elsodort örökre, kit meg
visszahozott az az erő,
mely az arany rókát letépte, –
betelt a háborgó idő
visszahozott az az erő,
mely az arany rókát letépte, –
betelt a háborgó idő
s mint elháríthatatlan villám,
roppant a kastély ajtaján
s rombolt a kárpitos szobákban,
egy sötét őszi éjszakán…
roppant a kastély ajtaján
s rombolt a kárpitos szobákban,
egy sötét őszi éjszakán…
