FENYŐ LÁSZLÓ: ÉJJELI KERT
FENYŐ LÁSZLÓ: ÉJJELI KERT
Éjfélfelé, hazafelé
mentem és elért az eső,
holott a száraz úton is,
holott már száraz lábbal is
úgy mentem, mintha vén csatakba,
tegnapi sárba mennék.
mentem és elért az eső,
holott a száraz úton is,
holott már száraz lábbal is
úgy mentem, mintha vén csatakba,
tegnapi sárba mennék.
Ó hányszor mentem így az úton, mellre csuklott
fejjel, egykedvüen, cipelve két karom,
melyek alig inogtak, csak sápadt kézfejük
csapódott-pihegett haldokló madarakként
egyre gyengébben, hogy észre se vettem volna
ha elmaradnak tőlem az úton valahol.
fejjel, egykedvüen, cipelve két karom,
melyek alig inogtak, csak sápadt kézfejük
csapódott-pihegett haldokló madarakként
egyre gyengébben, hogy észre se vettem volna
ha elmaradnak tőlem az úton valahol.
Íme kapumhoz értem… már a kertben vagyok…
az eső suttogott… az egyik levelen
leselkedő esőcsepp lehullt és homlokomba
furódott, mint az ólom, sziszegve, hidegen
az eső suttogott… az egyik levelen
leselkedő esőcsepp lehullt és homlokomba
furódott, mint az ólom, sziszegve, hidegen
s úgy mentem az éjféli kerten át
hogy minden ág
arcomba csapta: meghalsz!
hogy minden ág
arcomba csapta: meghalsz!
s kulcsom a zárban úgy csikorgott,
mint mikor leeresztik a koporsót:
kicsúszik a kötél közt
csikorogva a földbe…
mint mikor leeresztik a koporsót:
kicsúszik a kötél közt
csikorogva a földbe…
