Schöpflin Aladár: Hegedüs Gyula
Schöpflin Aladár: Hegedüs Gyula
Az egyik színésztípus egészen belebúvik szerepébe, felolvad benne, elveszti saját emberi formáit, egyéni tulajdonságait, amíg játszik, hozzáhasonul a szerephez, annyi lénye van, ahány szerepe. Ez a proteusi színésztípus, ezerarcú, százszázalékos komédiás, akinek idővel már nincs is saját egyénisége, a valóságban a deszkákon kívül is mindig szerepet játszik.
A másik típus önmagához idomítja a szerepet, beledolgozza saját lényébe, azon a ponton ragadja meg, ahol rokonságot talál benne önmagával és úgy hatol bele, egy többletet ad bele önmagából s ezzel meggazdagítja. Ez az egyéni színésztípus, amely még komédiázás közben is maga marad s a szerepet úgy le tudja vetni magáról, mint a maszkot, a deszkán kívül saját lényének törvénye szerint él.
Hegedüs Gyula az utóbbi típushoz tartozott. Akik ismerték a színpadon kívül, tudják róla, hogy az életben nem volt komédiás, egyszerű, jóravaló úriember volt, a színészeknél oly gyakori affektáltság nélkül. Mindenek felett őszinte ember volt, aki nem akart másnak, se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami. S ez az őszinteség volt színészi lényének is legfeltűnőbb vonása. Szemmellátható volt játékán, hogy nem keresi, mint a legtöbb színész, a szerep leghatásosabb elemeit, a hangját keresi a szerepnek, s ha ezt megtalálta, akkor végig, kisiklás nélkül tartotta ezt a hangot s ezzel formát, karaktert adott annak az alaknak, amelyet játszott. A színész őszintesége abban van, hogy nem azt keresi a szerepben, ami az ő javára hatásos, hanem azt, ami a szerepre jellemző, amiből az író elképzeléséből kipattant fantom valóban alakká, az élő ember attributumaival felruházott valamivé válik. Az ilyen módszer szerint dolgozó színész tud igazán egységes, következetes alakítást produkálni, eljutni feladata lényegéhez, ami nem lehet egyéb, mint emberi lényeknek a színpadon való mozgatása. A sikert nem apró, tetszetős vonások halmozásával, sok és érdekkeltő színészi eszköz felhasználásával éri el, inkább kevés markáns vonást rak fel, élesen és félreérthetetlenül meghúzza a körvonalakat, kevés, de fontos részlettel dolgozik és mégis gazdagnak érzik. Hegedüs ebben volt mester. Úgy lépett ki a színpadra, mintha nem is szerepet játszana: egyszerű, keresetlen mozdulatokkal, akárha az utcán vagy a klubban volna, minden porcikájában közvetlenül, nyoma nélkül annak, hogy színt játszik. Széles, karakterisztikus mozdulatai mindig természetesek voltak, emberi mozdulatok, nem színpadi ágálások. Gesztusban is takarékos volt, csak a szükségeset használta, csak annyit, amennyit az ember az életben is használ. Ez a közvetlen mozgás szerencsés szerepekben rendkívül illuziótkeltő volt, azonnal megéreztette a színészi maszk mögött az embert.
Színészi eszközei is a legegyszerűbbek voltak. Középmagas termet, szikár, de erőtmutató testalkat, inkább markáns, mint szép arc, kiemelkedő nagy orral, okosságot eláruló arckifejezés és nézés, férfias, kissé rekedtes hang (nem éneklésre, beszédre való hang) – ezek voltak fizikai kvalitásai. A magánéletben semmi sem mutatta nála a színészt, aki nem ismerte, bízvást nézhette volna előkelő hivatalnoknak vagy bankembernek. Testi adományai nem voltak gazdagok, színészi adománya tette őket azzá. A színpadon mintha megnőtt volna, amint megjelent, azonnal rá lehetett ismerni, hogy főszereplő jött be, még az egészen tájékozatlannak is. Anélkül, hogy tett volna valamit érte, magához tudta bűvölni az érdeklődést.
A beszéde külön bekezdést kíván. A magyar színpadi beszéd fejlődésében nevezetes helye van. Az ő fellépte a mult század utolsó éveire esik. Ez az idő a demarkácionális vonala a színpadi beszéd átváltozásának a romantikus szavaló stílusból a modern beszélő stílusba, amit egyrészt az új drámának Ibsenből kiinduló hangja, másrészt a rendezés új iránya határozott meg. A színésznek végkép le kellett tenni a kothurnust, beszédben, mozgásban elejteni az ősidők óta kötelezőnek tartott stilizált, szabályokhoz kötött modort, az éneklésnek és a táncnak utolsó csökevényeit, amelyek még a színpad primitív időiből maradtak vissza. Közvetlen közelbe kellett jutni a mindennapi beszédhez, meg kellett tanulni, hogy az érzés különböző főfokait ne a hangnak, a beszéd dinamikus elemeinek kiemelésével fejezze ki, hanem a modulálás árnyalataival, a hangsúly finomságaival és a hangnak színezésével. Ezt a közönség fejlődő szinházi kultúrája is követelte, amelynek nem volt többé szüksége arra, hogy a színész a szavalás hangosabb vagy ünnepélyesebb voltával figyelmeztesse a színpadi helyzet feszültségére. Ez az új színpadi stílus a Nemzeti Szinházban csak nehezen tudott érvényre jutni, az intézet konzervativ jellegénél és néhány nagy multú színész begyökeresedett hatásánál fogva. Előbb csak egyes színészek elvétett kezdeményei, később sajátságosan vegyes előadások, amelyekben a régi stílus emberei együtt játszottak az új stílus úttörőivel egy ugyanazon darabban, – az állam színházában erősen érezni lehetett az átmeneti időt, amely elég sokáig, csaknem a legújabb időkig tartott. A mult század végén alakult Vígszínházat nem terhelte semmiféle multból maradt ballaszt, itt szabadon alakulhatott ki az új stílus, fiatal színészek együttese hamar beleszokott a beszéd új módjaiba, azok a könnyű, társalgó hangú, nagyon gyors tempót kívánó francia vígjátékok, melyekkel az új színtársulat első nagy sikereit aratta, szintén megkívánták az új beszédmódot. A fiatal gárdából jóformán azonnal kivált két kitünő színészi egyéniség: Varsányi Irén és Hegedüs Gyula. Ők lettek az új stílus első klasszikusai. Sikerük már teljes volt, az új stílus már a vígjátékban uralkodó lett, mikor Pethes Imre a Nemzeti Színházban átvitte, teljes sikerrel, a drámába is. Mindenesetre Hegedüs és Varsányi Irén győzték meg az embereket először arról, hogy természetes, közvetlen beszéddel, színpadi pózok nélkül is ki lehet fejezni az emberi indulat mindenféle árnyalatát. Ebben a tekintetben az ő szereplésük színpad-történeti jelentőségű.
A század fordulója tájának francia vígjátékai, amelyek vagy egy évtizedig uralkodtak a Vígszínház műsorán, kelleténél szűkebb határok közé szorították Hegedüs alkotó képességét. A szerepek, melyeket játszani kényszerült, tulságosan hasonlítottak egymáshoz. Gyöngébb vénájú színész elmodorosodott volna bennük. Hegedüs megtartotta frisseségét s mikor többszínű, változatosabb színészi modulálásra alkalmas szerephez jutott, mint például Tokeramo a Tájfunban, vagy az Ördög címszerepe, levetett magáról minden sablont s szinte újjá alakult egész színészi lényében. S megmutatta nem egyszer, hogyha nem is komédiás, de tud komédiázni is. Ilyenkor, bohózatos vagy operettforma szerepekben maradék nélkül kijátszotta magát fölényes humora: maga is mulatott a saját komédiázásán s ez mindig valami pluszt adott hozzá a szerephez. Emlékszem olyan játékára, amikor szinte átlépte azt az árkot, amely a színpadot a nézőtértől elválasztja.
Voltak fáradt idői, elkedvetlenedései, amikor mintha félvállról vette volna a feladatát, de egy jó szerep, amellyel azonosítani tudta magát, mindig felrázta érdeklődését s ilyenkor megmutatta, hogy ereje még teljes, még messze van a hanyatlás korától. A legutóbbi évek színházi viszonyainak alakulásai, a színházi üzem színvonalának folytonos süllyedése, mélyen elkedvetlenítették. Tehetségének utolsó egyenértékű fellobbanása a mult szezonban volt, a Feketeszárú cseresznyében.
A magyar színpad erős egyéniségeinek egyikét vesztette el vele, olyan időben, amikor épen az erős egyéniségek dolgában nincs utánpótlás.
