Móricz Zsigmond: Pataki diákok • A hatvanas évek levegőjében. +
Móricz Zsigmond: Pataki diákok •
A hatvanas évek levegőjében. +
A hatvanas évek levegőjében. +
Meghívót kaptam a sárospataki főiskola négyszázéves jubileumára, mint régi pataki diák.
Sok mindenféle emlék és adoma közül, amik úgy borítják a pataki diáklelket, mint valami rakomány a tengerek remeterákját, kiválasztottam egyet, amit harmincöt év előtt egy régi tiszaháti esperes, volt pataki diák, nekem, az akkorvaló pataki diáknak, mesélt el a nagy multból.
Már akkor elhatároztam, hogy ebből színdarabot csinálok; nem tudom mért éreztem magamat hivatottnak erre, tizenhatéves fővel s nem tudom mért érzem szükségesnek, hogy most épen ezt meséljem el.
A «must-puccs» híres története ez. Talán már nem sokan emlékeznek rá. Hacsak az iskolakert fái nem őrzik és nem suhogják, eredetük történetét.
M. Zs.
Sok mindenféle emlék és adoma közül, amik úgy borítják a pataki diáklelket, mint valami rakomány a tengerek remeterákját, kiválasztottam egyet, amit harmincöt év előtt egy régi tiszaháti esperes, volt pataki diák, nekem, az akkorvaló pataki diáknak, mesélt el a nagy multból.
Már akkor elhatároztam, hogy ebből színdarabot csinálok; nem tudom mért éreztem magamat hivatottnak erre, tizenhatéves fővel s nem tudom mért érzem szükségesnek, hogy most épen ezt meséljem el.
A «must-puccs» híres története ez. Talán már nem sokan emlékeznek rá. Hacsak az iskolakert fái nem őrzik és nem suhogják, eredetük történetét.
M. Zs.
Abban az időben még a Vadászkürt kocsma cégérén ott volt az is, hogy «Jägerhorn.» Negyvennyolcban elfelejtették leverni, mert a diákok elmentek Görgeivel. (Az én nagyapám, Pallagi József is velük ment és Görgei ott felejtette őrszemnek a tokaji hídfőnél. Az oroszok elfogták s egy emberséges orosz orvos megsajnálta a vékony és tüdőgyulladásig átfagyott gyereket, adott neki egy ezüst rubelt és haza küldte Pthrügyre a szüleihez, ahol az üldöző muszkák elől szalmakazalba dugták s szerencséje volt, hogy a háromméteres pikák nem szúrták keresztül, mikor megdöfködték a kazlat. A forradalom után visszament Patakra, befejezte iskoláit s mikor meghívták a mathézis katedrájára, háborús emlékének, a gyenge tüdőnek oka miatt nem fogadta el a katedrát, hanem maga pthrügyi barátját és akkor már sógorát, Zsindely Istvánt ajánlotta be maga helyett. Azt a Zsindely Istvánt, aki a pataki kollégiumnak híres tanára lett később, rettegett mathematikus és ennek a történetnek egyik szereplője.)
Szóval a visszajött diákok már a Jägerhornt nem üthették le a kocsma homlokáról. A Vadászkürtben ugyanis a Rákóczi-vár akkori gazdájának, Brezenheimnak a borait mérték. Azért is volt ott a Vadászkürt pont a Kollégium tövében, hátul a Kovácsok utcáján, hogy a diákok fogyaszthassák a vár borát. Viszont azért nem tudott a Kollégium bormérésre engedélyt kapni a városban, hogy a diákok ne fogyaszthassák az Alma Mater borait.
A Kollegiumnak ugyanis nagy szőlei voltak, és sokezer hold földbirtoka, amivel régi és ujabb kegyes hagyományozók látták el. Azt azonban a várúr jól tudta, hogy a Kollégium a saját termésű lencséjét feleteti a diákjaival, de a borait nem itathatja meg. Tehát hogy a saját piacán pénzt ne kereshessen, roppant szigorúsággal őrizte a bormérési jogát. Ergo, a diákok csak szagolták a mustot s a bort, amivel a Kollégium pincéi tele voltak, de színét se látták. A borokat elvitték lengyel földekre, ellenben ők ha borra szomjaztak s ha egy pár fillért kivághattak a szülékbül, azt mind a Vadászkürtben kellett elpengetniök.
Ebben az évben olyan bortermés volt, hogy két akót adtak egy akó hordóért. A Kollégium pincéi úgy megteltek, hogy még külön pincét is kellett bérelni. Egy Trócsányi nevü könyvkereskedő, fiatal ember, akkor telepedett meg Patakon s a Kollégiummal szemben az országuton, egy régi kis egyemeletes házban lakott, annak a pincéit kérte kölcsön a Kollégium, amit a könyves ember szívesen adott oda, mert ezzel a nagy könyvemésztő Skólával való barátságát istápolhatta.
Ez volt a históriai helyzet a must-puccs kitörésének napjaiban.
Minden forradalom a Kommunitás nagy érdekei és valakinek a személyes sérelme miatt szokott kitörni.
Az egész diákság lázadozott a Vár ellen és a bornyomorúság ellen, mikor a herceg bonorum direktora egy kurta rendelettel kizárta a diákságot a várkert látogatásának öröméből.
A háromtornyú felséges Rákóczi-vár (a negyedik tornya leomlott) gyönyörű parkkal van körülvéve. Ha már a várat elvesztettük, legalább ez a kert megmaradt a diákoknak. Háromszáz esztendő óta mindig ott készültek a diákok a kollokviumokra. Hatalmas fák, csodás mocsári tölgyek, kverkuszok és fenyők, szilfák, hársok állottak ott s azok alatt a felséges fűben sétálva nagyszerűen lehetett a penzumokat magolni.
Most a jószágigazgató egyszerűen csak beszüntette a kert látogatását, a vaskaput lezáratta, a nagy szelindekeket szabadjára engedte éjjel-nappal s a diákság úgy maradt, mint a kiöntött ürgék.
A Kollégium öreg épülete akkor is olyan volt, mint ma. Ott állott a kisváros közepén, mint egy csodálatos kotlós, amely szárnyai alá gyüjti a sok-sokszáz főnyi diákságot, de iskola után kiönti őket a rideg és szűk kisváros utcáira. Ott volt ugyan a Bodrog-part, amelyet nem vehetett el tőlük senki, de az is rideg volt, fátlan és így őszidőben már nagyon barátságtalan. Szerzett jogot érzett a diákvilág a várkerthez és legfőbb sérelemnek tekintették a jószágigazgató rendeletét.
Voltak is nagy gyűlések napról-napra a Vadászkürtben s a hercegi jószágkormányzó csak most örült meg, a nagy szüret idején a rossz borait mind felhörpintették az ellene lázadozó diákok.
A diákság szemefénye ebben az időben egy Bakay Pali nevű öreg theológus-diák volt, egy gyönyörű fiú, a legjobb szavaló, a legszebbhangú énekes és a legelső tornász. Már alig várták azok a kis községek, ahol valaha legátusnak megfordult, hogy felszenteljék és ők meghívhassák papnak. Hát ez a Bakay Pali beleszeretett a direktor egyetlen lányába Flórikába.
Ezért zárta ki a várkertből a direktor az egész Kollégium diáknépét a tölgyek alól.
*
Gyönyörű volt az ősz.
A szüret szépen folyt le. A hordókat ott mosták, ott kénezték az iskola udvarán s aztán a tele hordókat leeregették a korcsolyán a pincékbe.
Az éjszakák csodálatosak voltak. A fák oly szépek voltak, mint csak a Bodrogtól kezdve északra a Verhovináig tudnak lenni. Színesek. A hársak aranyleveleket vettek magukra, a som biborvöröset, a tölgyek rozsdabarnát. S a diákok búsan és mérgesen gyalogoltak az országút porában. A parányi pataki házak, a diákkamarák tömve voltak s ha a diákok a fátlan és tenyérnyi szűk udvarokról kiléptek, hontalannak érezték magukat a városkában.
Szegény kisváros volt abban az időben Patak. Özvegy papnék laktak a házacskákban, akik diáktartásból éldegéltek. Mert annyi özvegy papné van, hogy a Kollégiumnak sose kellett félni, hogy a diákjait nem tudja elhelyezni. A papok a nagy kényelemben, amit a falvak parókiáin élnek, hamar kiélik az életük útját s elhalálozván, feleségüket szintén a Kollégium jóságára hagyják. Özvegyi nyugdíj nem volt s a legjobbnak csak az látszott, ha az özvegyek bejönnek Patakra, a kis házakat kibérelik és gondos és szerető mostoháik lesznek a serdülő ifjúnépségnek.
Ezek a diákkamarák pezsegtek, mint a méhköpű. Hol itt, hol ott voltak a gyülekezések s semmi másról nem volt szó, csak arról, hogy a Várkertet vissza kell foglalni. Mi tűrés-tagadás, ezeknek a gyűléseknek a vége minden éjszaka az lett, hogy éjféltájban megjelentek a nagydiákok a Vadászkürtben és bús Bakay Pali vezetése mellett hozzáfogtak szebbnél szebb kuruckesergőket énekelni.
A tanárok is együtt éreztek velük s mikor reggel álmosan és kialvatlan szemmel jelentek meg a dominék az órákon, belátták, hogy itt tenni kell valamit a diákok érdekében.
Zsindely professzor, a Kollégium gazdája ment el deputációba két tanártársával a jószágigazgatóhoz. De hiába érvelt, hiába szónokolt, hiába volt minden, a Flórika apjának, míg a szende hajadont el nem helyezte egy megbízható és távoli fészekbe, addig semmi hajlandósága nem volt arra, hogy a féktelen bandával szóba álljon.
A hangulat egyre feszültebb lett.
A szőke lány olyan volt, mint egy Loreley a diákok szemében. Már csak ezért is egyre elszántabb lett a közvélemény.
Egy éjszaka aztán kimondták a határozatot, hogy meg kell ostromolni a várat.
A Rákóczi-vár sok ostromot látott életében, de ennél vészesebb alig fenyegette valaha.
Az egész diákság meggyőződött, hogy más út nincs.
Bakay Paliért tűzbe-vízbe kész volt rohanni az ifjúság.
Kiszabadítani a Loreleyt az apai zsarnokság alól s elvinni a borsodi kis faluba, ahonnan éppen most jött deputátus küldöttség a híres legátusért, hogy ők azt se bánják, ha még nincs kész a fiú, viszik.
Mindenképen megérett az idő a cselekvésre.
A tetthez azonban bátorságra van szükség, a bátorság azonban a Vadászkürt boraiból nem táplálhatja magát elég erővel, egyrészt mert rossz a bor, másrészt mert még fizetni is kell érte.
Október huszadikán éjfélután két órakor tehát az ifjúság arra a nagy elhatározásra jutott, hogy a Kollégium borából kell inni a Kollégium becsületének nagy harcához illendő cselekedethez.
Azonnal megindultak a hősök s mivel a Kollégium vaskapuján betörni sem lehetséges, sem tanácsos nem volt, – felzörgették Trócsányit és a pincekulcsot kérték.
A könyvek embere bölcs ember volt, fiatal ember létére.
Nem szólt egy szót sem, csak rámutatott a szegre, amelyen a kulcs lógott, aztán befelé fordult és nem vett tudomást a továbbiakról.
A diákok megérték evvel a jelbeszéddel, a kulcsot hatalmukba kerítették s valami százan levonultak a pincébe.
Azok nagy boltíves üregek voltak. Volt asztal, volt hébér, volt csap, mindenkinek a zsebében volt pohár s neki láttak az erőgyűjtésnek. Must volt ugyan csak, de már mocskosan erjedő tokaji must, amelyre ugyancsak vigyázni kellett, hogy le ne fektesse őket a pince fenekére.
Ennek a kornak a diákjai tetemes férfiak valának. Bajszos és szakállas leventék. S olyan önérzet volt bennük, amit a kivirágzott alkotmányosság hatalmasan megnövelt, hogy velük nem lehetett már diákmódra bánni. Férfiak voltak és hősök a javából. S a borfogyasztás ezeket a lelki indulatokat még meghatványozta, úgyhogy mire a rózsaujjú hajnal felpirkadt, akkorra egészen kész volt a bátorság és a haditerv.
Volt azonban Bakay Palinak egy riválisa a szép Flórika ügyében.
Egy Pokoli Laci nevű szelid diák, aki csak lantpengetve és ábrándolva gondolt a szép német lányra. Ez a Pokoli-fiú jelen volt ugyan a társaságban, de mikor kész volt a had a harcra s már a szekér is megvolt, – egy hustáci fuvarost fogadtak meg, aki az elrablott leányt a vőlegénnyel azonnal elszállítani kész volt, mérsékelt díjért a borsodi faluba, – a kivonuló menetből valami igen alacsony ürüggyel egy kis percre kivált, s minthogy senki sem ellenőrizte lépteit, nem indult futó léptekkel a vár felé vonuló diáksereg után, hanem lappangva, a még setét utcán, a mély hajnali ködben, lapuló házak tövén, ellenkező irányba eredt s meg sem állott a kollégiumi főgazda, a Zsindely professzor lakásáig.
Felzörgette a professzort és beárulta az egész dolgot.
A professzor, – maga is karakán ember, minden habozás nélkül felöltözött és vette görcsös botját, amit negyvennyolc óta használt… Ott vágta a harctéren és maga faragta ki a fejét törökfejnek, turbánnal, hogy mennél bunkóbb legyen, – nagy mérgesen és rohamléptekkel ment a had után.
Mire a várba ért, már a vaskapu ki volt emelve sarkából. A szelindekek bőgve sírtak s félig agyonverve a tölgyek tövén nyalogatták a sebüket, és az újabb látogatóknak többé oda sem hederintettek.
A várban kevés volt a cselédség. Aki épkézláb ember volt, az mind mozgósítva volt a szüreten. Semmi akadályt nem talált az ifjúság.
A jószágigazgató édes hajnali álmában meglepve, azt se tudta, mihez kezdjen. Alaposan le volt szerelve, a szobájában őrizte egy tucat markos legény s a Flórikát már ölben vitték mások a mentőszekér felé.
Mikor azonban a professzor megjelent, az őrök abban a pillanatban nyúllá váltak s elkiáltották magukat, hogy Árulás és ezzel úgy eltűntek mint a füst.
Az árulás-kiáltás végigharsogott a fák alatt és a vár úri házának folyosóin s az egy szál professzor olyan nyugodtan sétálhatott a szobákon végig, hogy egyetlen diákot nem tudott felismerni.
Mint valami professzori tógában járó arkangyal, előtte, körötte láthatatlan zajok és zörejek: a diákok eltüntek.
Mikor a bonorum direktorra talált, az már egyedül volt és igyekezett magát kiszabadítani a dunnahuzatból, amelybe bepakolták a fiuk s ahogy a professzorra ráismert, minden tajtékzó dühét az ő nyakába öntötte.
Hiába minden, nem volt diák és nem volt Flórika.
Az apa káromkodott, mint a jégeső. Magyarul persze, mert káromkodni semmi más nyelven nem lehet, csak magyarul.
Ütötte bottal a nyomokat.
Közben szépen megvirradt.
Ahogy a palotából kijöttek s a kertet végigjárták, nagy megdöbbenéssel látták, hogy a diákok milyen alapos munkát végeztek. Köröskörül mind ledöntötték a kőből rakott régi oszlopokat, s ki a kerítést.
A professzor a Kollégium nevében bocsánatot kért és elégtételt ígért. A direktor pedig lovas legényeket küldött a Homoktanyára s felfegyverzett népét kergette a szökevények után.
*
Már reggel nyolc órára ki volt hirdetve a kollégiumi statárium.
Aki órára meg nem jelent, megszűnt a Kollégium tagja lenni.
Mindenki megjelent.
A tantermek a szokott nyugodt és rendes képet mutatták. Mindenki ott ült a helyén, senki sem hiányzott, még a félholtak is ott ültek s szemmelláthatóan kívánták a tudományokat.
A tanári testület hozzáfogott tanácskozni. Rettegtek a hatóságoktól, iszonyodtak a vizsgálatoktól, amiknek el kell következniök.
Délre már megérkezett Újhelyből a szolgabíró, ebéd után itt volt az alispán, a főgondnok.
A Kollégium azonban csöndes volt. Olyan csöndes, mint egy síri ház. Csak halkan suttogtak a diákok, akkor is inkább csak a kicsinyek, a gimnázisták, akik már szintén mindent tudtak s még többet akartak tudni. Minden diák lelkét büszkeség és lelkesedés töltötte el. Aki résztvett, az megszentelt vitéz volt, aki nem volt jelen, az áhította, bár benne volna a must-puccsban.
Szörnyű vizsgálatok voltak. Kihallgatások. A nagyfejűek komoran és felháborodva vették keresztkérdés alá az egész társaságot. Semmit sem tudtak senkiből kiszedni.
De a diákság részéről másik vizsgálat indult meg. Ki volt az áruló. A tanári kar mindenről pontosan volt értesülve. A héczei kamara első gyüléséről, a Vadászkürtbeli nagyobb parlamentről s annak minden mozzanatáról és a Trócsányi-pince rejtelmeiről, – a diákok annál feneketlenebbül fenték a fogukat a titokzatos áruló ellen, aki ilyen ocsmányul kibabrált velük.
A tanári kar azonban volt olyan pataki vér, mint a diákság s senki közülök el nem árulta az árulót.
Hogy Bakay eltűnt, helyette Pokolit választották meg maguk közül főinkvizitornak. Ez a határozatuk aztán képzelhetően elősegítette az igazi bűnös megtalálását.
Egy jó hét mulva Bakayt elfogták Flórikával együtt. Pandúrok fogták el otthon, a parókhián, a borsodi faluban, bent a Bükkben. Annak is a legtávolabbi fenekén. Ott, ahova már a fantázia se követte őket, csak a pandúrlovak bírtak a vad utakon kapaszkodni.
Már úgy éltek, mint két gerle a fészekben. A falu boldog volt, hogy az új pap mindjárt feleségestől érkezett s éppen ellátták őket tyúkkal, kaláccsal, bútorral és lábasokkal.
A tanári kar ez alkalommal nagy bölcsességgel viselte magát.
Eltussolták az egész dolgot. Meg nem történtté tették.
Élt ekkor egy régi diákadoma, hogy ludat lopott a diák s mikor a károsult kispataki asszony jelentkezett az iskola rektoránál, hogy ő megismeri azt a gyalázatost, aki lúdját a hóna alá kapta, felvonultatták a diákságot előtte, hogy ha megismeri, válassza ki, aki neki kell. Az asszony végignézte a sereg egyforma diákot s egyszer csak felsikított: Ez volt… A rektor-professzor azt dörmögte szakállába: nega, frater, nega.
– Ez volt, istálom, ez a Néga úr, ez a Néga úr…
(Milyen szomorú, hogy ma már meg kell magyarázni, hogy «nega» azt jelenti latinul, hogy: «tagadj, gazember».)
Hát ez a Nega-elv lett irányadó a vizsgálatnál. Mindenki tagadott, mint a karikacsapás.
Nem volt szükség rá, hogy a titokzatos bűnügy kiderüljön.
Forradalom. A diákság felháborodása jogosult volt. Egy az, hogy a Vadászkürt monopóliuma az alkotmányos magyar világban már csak középkori szörnyűség s ezt akkor meg is szüntették. Más az, hogy a várkert eltiltása a kollégiumi tanulási eredményeket előreláthatóan szomorúan befolyásolja…
Zsindely professzor bölcsessége ezt is elsimította.
A diákságnak kertre okvetlen szüksége van – mondta –, ellenben a vár magántulajdon lévén, valóban nem lehet kötelezni, ha nem akarja a tulajdonos, hogy kertjét a diákságnak szabad rendelkezésére bocsássa. Az ezévi bő szüretet tehát fordítsa arra a Kollégium, hogy a Kollégium előtt elterülő szántóföldeket vásárolja meg és telepítsen ott egy hatalmas kertet, amely örök időkre a diákság tulajdona legyen.
És ezt a tanári kar meg is szavazta s a felettes hatóságok mind jóvá is hagyták.
Megvették a földeket s egy óriási kertet telepítettek a Kollégium elé, amelyet a telekkönyvben a sárospataki főiskola tanulóifjúságának nevére kebeleztettek be.
Mikor a főgondnok a bekebelezés után kezet fogott Zsindely professzorral, azt mondta neki:
– Gratulálok, professzor úr. De azt magyarázza meg nekem, hogy a gyümölcsökön hogy fog osztozni a diákság?
A professzor elmosolyodott s azt felelte:
– Méltóságos uram… hársfákat fogunk ültetni és szilfákat és ákácokat… A diákságnak a tulajdonjoga azt jelenti majd, hogy az ő érdeke és kötelessége lesz rendben tartani a kertet…
*
Az ám, még a regény végével kell beszámolni.
A bonorum direktor elköltözött Patakról. A herceg, aki maga kevés időt töltött ezen a birtokán, berendelte osztrák uradalmainak valamelyikére s az állhatatos szerelem csodát mívelt: Flórika nem mondott le a rövid papnéság után választottjáról. Bakay Palinak állást szereztek Bécsben s a «Herr von Backay»-család ma is virágzik, ha ki nem halt. Amitől isten ments, mert kár volna, ha ilyen jó magyar vér olyan hamar hetven év alatt, kiélte volna magát.
