12.
12.
Erősebben bekapcsolódtam a mozgalomba. Bagó derék ember volt, egyike azoknak a munkásoknak, akik önmaguk erejéből egyre előbbre küzdik magukat, érdemes, harcos emberré fejlődnek s úgy élnek bent a mozgalomban, mint valami nagy családban. Megértő, közös akaratú társakra találtunk egymásban. Ő nyomdász volt, én lakatos, de a politikai mozgalomban szakmai különbség nélkül együtt dolgoztunk.
Eleven és harcos volt a mozgalom. Jelszó: az általános titkos választói jog. S ez a jelszó össze tudta hozni a munkásságot, öregek és fiatalok egyformán megértették és kimentek érte az utcára. Nemcsak a szervezetekben, de bent a gyárakban és üzemekben is erős volt az agitáció. Szolidáris, fegyelmezett sereg állt a bizalmi férfiak mögött s valóságos sztratégiai körültekintéssel dolgoztak.
Az angyalföldi gyárak munkásai esténként kitódultak a kapukon, sugdolózó csoportokban szétszéledtek, hogy aztán valahol a belváros megjelölt utcáiban lármás, félelmetes tömeggé verődjenek össze. Angyalföld hires volt ekkor, fölkeléssel fenyegetőzött. S a belváros urai féltek a mozgolódó tömegtől. Voltak esték, mikor a körutak üzletei és kávéházai leeresztették redőnyeiket, lovas- és gyalogosrendőrök cirkáltak az útközépen. Fegyverrel a kezükben halálraszántak voltak ezek a rendőrök s a munkásság nem húzódott vissza kuckóiba.
Nappal Tisza István szónokolt a parlamentben, úgy pattogott el a hangja a város fölött, mintha gépfegyverből lövöldözne s esténként megáradt az utca, hogy áttörje a gátakat és fölfordítsa a kiváltságosok rendjét.
Esténként Bagóval együtt mentünk el hazulról. Szerette volna, ha a felesége is velünk tart, de azt nem lehetett kimozdítani a családi tereferékből.
– Gyere be az egyletbe, Mariska – mondta neki Bagó és átölelte. – Jó lenne, ha te is velünk tartanál, a mi közös ügyünk ez.
Mariska nem tudta és nem is akarta megérteni, hogy mi az a közös ügy s hogy miben lehetne ő a mi segítségünkre.
– Megmosdatom az Ilonkát s aztán én is lefekszem – válaszolta. – Ilyenkor már nehezen mozgok. Tudod, hogy mi előtt állok, vigyáznom kell hát magamra.
Bagó útközben megértő, érzelmes szavakkal mentegette a feleségét:
– Ha megszületett a gyerek, majd ő is megváltozik. Szeretjük egymást s így majd rászánja magát, hogy velem tartson. Nagy szükségünk lenne az asszonyokra.
– Ők még vagy a papok hatása alatt vannak, vagy közömbösek.
– Ezért van az, hogy a legtöbb fiatal munkás, ha megnősül, kimarad a mozgalomból. Harmincon túl vagyok már, nem mertem előbb beleugrani a gödörbe. Fiatalembernek könnyű elcsavarni a fejét, de nekem az a meggyőződésem, hogy derék, szocialista asszonyt csinálok Mariskából.
– Ők vannak a gyerekek mellett, ők még jobban érzik a nyomorúságot, mint mi s mégsem tudják rászánni magukat, hogy kissé előbbre lépjenek. Néha olyanok, mint az állatok. Dolgozni, szülni, aludni, mintha ennyi lenne az élet. No meg kényeskedni, cicomázni magukat. Sohasem fogok megnősülni.
– Ha Mariska megszüli a gyereket, derék, szocialista asszonyt csinálok belőle. Most elég neki egész nap a műhelyben. Ha este hazajön, fáradt, pihenjen hát. Azután a Mutter nevelheti a gyereket s nekünk lesz időnk a mozgalomhoz.
Ismertem a testvéremet s most látom, hogy ez az ember mennyire nem ismeri. Hiába mult el harmincéves, ugyanolyan, mint a húszévesek. Valami rózsaszínű ködökön át látja a holnapi életét. Sokkal józanabb és tisztábban látó vagyok, mint ő, de mégsem vezethetem ki a tévedéseiből. Belenyugszom, hogy talán neki is van valami igaza s lehet, hogy az ő felesége más lesz, mint a többi ember felesége. Lehet azonban, ha Mariska nem az én testvérem, akkor most nyíltan ellene szólok, de éreztem, ezt most nem tehetem meg.
Bementünk a városba, a körútra. Kevés volt a gyalogjáró ember, az útkereszteződéseknél rendőrőrszemek posztoltak. Mintha valami nagy gyászünnep előtt kisöpörték volna az utat. Majdnem üres és csendes. A befelé haladó villamosok azonban tömöttek, a följáró lépcsőkön is kapaszkodnak az emberek. Nem urak és hölgyek, hanem idősebb és fiatalabb munkások.
Megértettük, valahol bent lesz a tüntetés.
A Váci-körut és Rákóczi-út sarkán gyülekeztünk.
«LE A NÉPNYÚZÓKKAL! NEM AKARUNK HAZÁTLAN BITANGOK LENNI! ÉLJEN AZ ÁLTALÁNOS TITKOS VÁLASZTÓI JOG!»
Mint az acélpengés s mint valami csillogó üvegszilánkok röpülnek föl a kiáltások az estében.
«LE A DUNAPARTI CIRKUSSZAL!»
Utána, mint valami hatalmas kórus, ordított és zengett föl a tömeg. Valahol jajgattak, másutt sikolytottak, másutt káromkodtak és átkozódtak az emberek. A tömeg mögött hosszú sugárban, egymás mögött álltak a villamosok, üresen és sötéten s hiába csilingeltek, nem tudtak elmozdulni a helyükről.
«LE A DUNAPARTI MAJOMKETRECCEL!»
S a Rákóczi-út felől galoppban már jöttek a lovasrendőrök.
A tömeg fölzúdult s mint valami óriási egyetlen test megrángott, kissé előrehullámzott, megtorpant a fegyveres lovasok előtt s aztán ordítozva, sikolytozva darabokra szakadt. Megriadt magányosok s kiáltozó csoportok rohantak szanaszét a városban. Kövek és vasdarabok röpködtek a levegőben, a fedetlen kirakatok csörömpölve bezuzódtak, a villamosok megteltek emberekkel és elindultak a ragyogó síneken.
Elszakadtam Bagótól s csak későn éjszaka találkoztunk össze otthon. Még fönt volt a család, Bagó a szoba közepén állt s valósággal szónokolt a többieknek, akik ingben, kócosan üldögéltek az ágyakban. Sokáig fönt maradtunk még, harcainkról s a kifantáziált jövőről beszélgettünk.
Ezen az estén szó került Apámról is. Ritkán beszéltünk róla s akkor is csak fölületesen, mintha csak a kicsinyességeire és félszegségeire emlékeznénk. Ma jobbak és megértőbbek vagyunk vele szemben.
Anyám elérzékenyülten sóhajtotta:
– Mégis csak az lenne jobb, ha ő is itt lehetne közöttünk. Cudar vén ember, de azért mégis csak hozzánk tartozik ő is. Unokája van már, férjhez ment a lánya s ő talán semmit sem tud az egészről. Emlékszel-e rá, Mariska, hogyan sírt akkor, mikor elbúcsúztunk tőle. – Bagó felé fordult és azt mondta: – Nem akart elereszteni bennünket. Sírt, mint a gyerek s azt mondta: Ne menj el, ne bízd magad a gyerekeidre. Ne bízd rájuk magad, mert egyszer úgyis ki fognak azok dobni téged. De hiába beszélt, szegény, nekem már nem volt maradásom. Elkisért a patika másik sarkáig s ott letérdelt előttem. Úgy sírt előttem, mint egy bűnös.
A többiek csöndben, meghatódottan hallgattak, én is hallgattam, de alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Néztem az Anyámra, aki az alvó Ilonka mellett ült az ágyban, vékony fonatú, fekete copfja átvetetten a vállán, előrecsüngött a mellére. A szemei nedvesek s a tenyerével megsímogatja a homlokát, két ujjával megtörülgeti a szája szélét és beszél tovább különös, még soha el nem mondott s majdnem értelmetlen dolgokat.
Nem tudtam tovább szó nélkül megállni:
– Letérdelt az öreg s maga mégis ott hagyta – mondtam s gúny és csipkelődés volt a szavaimban. – Miért hagyta ott, ha ennyire szerette magát?
– Miért hagytam ott, miért? Azért, mert már nem bírtam tovább azt az életet. Mikor eljöttem, sírt utánam, de azelőtt esztendőkig felénk se nézett. Ivott, kártyázott s volt neki valakije, akivel szívesebben volt együtt, mint velünk.
– Lehet, hogy nem is így volt.
– Így volt, gyerek. Így volt ez, valamennyien láthattátok.
Bagó leereszkedett már a székre, figyelt és meghatódott Anyám panaszaitól:
– Talán ide hozhatnánk őtet is. Így, ha valamennyien együtt vagyunk, ő is elférne közöttünk.
Anyám már hangosan sírt:
– Nem jön az! Nem olyan ember az, hogy megértse a másikat!
Én is Bagónak adtam igazat:
– Ide kellene hozni. Ha mi nem veszünk el, ő se veszne el. Talán rikkancs lehetne belőle itt, vagy ilyes valami.
A lányok is sírtak és egyszerre ők is látni szeretnék Apánkat.
Sokáig tanácskoztunk még s végül úgy határoztunk, hogy Mariska szabadságot kér, hazautazik és elhozza az öreget Pestre.
(Folyt. köv.)
