André Gide: Ifjúság +
André Gide: Ifjúság +
E legújabb Gide-írást, amely a szerző és a Nouvelle Revue Française jóvoltából egyidőben jelenhet meg a francia eredetivel, nemcsak újsága ajánlja az olvasó figyelmébe, hanem az a körülmény is, hogy itt az író témában és hangban nála szinte szokatlan, vagy legalább is kevésbé ismert ösvényen jár. Aki a titkos, bonyolult, vagy pláne démoni Gide-et művészi, vagy morális, vagy lélektani alchimiákba merülve képzeli el, könyvei közt, tropikus flórák és faunák mélyén, esetleg a pokol előtornácában, itt egy falusi, bukolikus, s Luciferből polgárrá, sőt polgármesterré szelidült Gide-et lát majd, aki birtoka s községe javán, a közjólét emelésén s a halandóság csökkentésén munkálkodik, fiatalon, jóhiszeműn, teljes hittel, bár itt is, mint mindenütt, a szokvány, a hipokrízis, a jogtalanság ösztönös irtózatával. Épp ezért ezt a kis emlékezésfélét, amely első pillanatra, mintha csak egy kiszakított s eddig még ismeretlen lapja lenne a gide-i autobiográfiának, a «Si le grain ne meurt»-nek, talán inkább azokkal a Gide-művekkel lehetne egybevetni, amelyek, mint a «Souvenirs de la cour d’assises», az igazságszolgáltatás visszásságát, vagy mint a «Voyage au Congo», a gyarmatosítás bűneit szögezik le, az én teljes szabadságának akár a lázadásig hevülő szerelmével. Ez a Gide egyik nagy motívuma s kár volna, ha az olvasót megtévesztené a Jeunesse talán kissé meredek és dubiózus lendülete, amely nem lecke, csak önirónia. Gide, mint páran a természetet, egészében szereti az embert, bonyodalmában, spontánságában, magábanvaló szépségében, függetlenül az egyetemes, a morális, vagy akár érzelmi következményektől, amelyek csak korlátoznák az én autonómiáját. Ez a sajátos humanizmus, amely, félő, inkább pogány, mint evangéliumi s veszedelmesen hasonlít, mint a tiszta szemlélet, valami derűs, bár felsőbbrendű önzéshez, abból a lázadásból fakad, amely minden hamis látszat, rossz utánzat, vagy rendszeres tévelygés ellenére Gide-nek s a mai irodalomnak egyik legmélyebb erőforrása. Ezt tükrözi vissza, mosolygón, az itt közölt írásmű is, amelynek másik jellegzetessége a magától értetődő, a pillanat hangulatából folyó, a rögtönzés minden kedvét s hamvasságát megóvó hangnem, ez a Stendhal prózájával vetekedő beszélő-tónus… (Gy. A.)
Tavaly hogy meglátogattam Jean Schlumberger-t, aki falusi szomszédom volt, amikor még magam is «birtokos» voltam Calvados-ban, benéztem megint La Roque-ba is, ahol, mint másutt elmesélem, gyermekkoromnak egy olyan jó és oly hosszú idejét töltöttem volt. A birtok ma már mindenfelől szöges drótsövénnyel van körülzárva. Az ilyesmi előtt szinte kommunistának érzem magam. Igaz, hogy sose éreztem magam «birtokosnak». Már azt a szót is, hogy tulajdonos, fonáknak és gyűlöletesnek tartom. Épp így az is bántott, hogy annak a birtoknak, amelyet, még igen fiatalon, anyámtól örököltem, ismernem kellett pontosan felmért határait; jobban mondva: nem akartam ismerni e határokat; nem hogy azt képzelhessem, hogy még nagyobb az, ami az enyém, hanem, ellenkezőleg, hogy még csak eszembe se jusson, hogy abból, amit itt szeretek, bármi is az én egyéni s kizárólagos birtokom. Amikor esténkint leültem a domb lankás oldalára, ahonnan egyszerre elém tárult ez az egész bokros vidék, a fűvel lepett völgyhajlások, a facsoportok, a cserjések, a kis patak folyása, amelyet többhelyt elrejtettek a magasranőtt fűzfák, az égerfák és a mogyoróbokrok, éppúgy tetszettek akkor is, ha nem lett volna mindez az enyém. A szemlélet állapotában épp oly kevéssé éreztem, hogy kötelességeim vannak a vidékkel szemben, mint ahogy a vidéknek sem voltak énvelem szemben.
1896-ban, a hír, melyet egy szép vakációs napon oly diadallal jelentett Robidet, úgy hullott rám hirtelen, mint egy katasztrófa. Lelkes cselszövényeinek hála, kineveztek a község polgármesterének. Régóta kevergette már ő a kártyát; talán nem kell mondanom, hogy tudtom nélkül. Dehát előbb várnia kellett, hogy elérjem a törvényes kort s hogy hivatali elődöm átengedte légyen a helyét. A polgármester akkor halt meg, amikor huszonötödik évembe léptem. Robidet, aki már addig is intéző és ellenőr volt egyszemélyben, szerette volna megkaparítni a helyettes polgármesteri állást is, ami természetesnek is látszott, tekintettel a községnek s a főnökének tett nagy szolgálatára. Előre számított arra is, hogy nem igen szeretem a parancsolgatást, s teljes joggal hihette, hogy szelídségem és fiatalságom minden hatalmat néki enged majd át. Robidet, aki a birtokunkon már anyám életében is uralkodott s akit a birtokkal együtt kaptam tőle örökül, igen keveset gondolkodott, de annál többet fecsegett s mindenkit maga után ítélt meg. Minden léptét egyedül az érdek s a szokványok tisztelete irányította: – «Óh, uram, ezt nem szokás tenni!» mondta egyszer, amikor, a lisieux-i vásárba menet, fel akartam a kocsinkba venni egy kínosan sántikáló nyomorékot; s hogy mielőbb elkerüljük, rávágott a lóra, hadd ügessen. Amellett a becsülete szintén igen viszonylagosnak látszott, de a külszínt mindig megőrizte s ügyesen el tudott rejtőzködni a hagyományos «szokások» mögé, mihelyt például eszembe jutott, hogy meg kéne vizsgálnom a számadásait. Kitűnően értett ahhoz, hogy mindenkivel egyetértsen, az én káromra. Csakis így történhetett, hogy a la roque-i birtoknak több községre kiterjedő hat majorja és erdősége sose hozott semmit, csak gondokat.
Fiatal házas voltam akkor. Emlékszem, a kertemben sétáltunk egy fasor alatt, feleségem és barátom, Eugéne Rouart társaságában s barátom, aki szenvedéllyel politizált s velem szöges ellentétben egészen a mának élt, felsorolta azt a sok jót, amit ez az új tisztesség hozhat nékem. A polgármesterségtől csak egy lépés a törvényhatósági bizottságig; még egy lépés és képviselő vagyok… Egész pályám előttem állt, készen. S Robidet, aki egy véleményen volt barátommal, nem értette, mért borul el a homlokom. M. hallgatott, ő jobban megérezte hirtelen szomorúságom okát: az egész környező természetnek elveszett számomra a varázsa. Minden önzetlen pillantásom ezentúl bonyolult gyakorlati kapcsokba ütközik már. Szerelmem a vidékkel többé nem lesz platonikus. Szinte máris érezni véltem, hogy új kötelmek súlya rakódik rám. Vége a merengő sétáknak, a céltalan álmodozásoknak. M.-nek is az volt a véleménye, hogy nem lehet kibújnom e megbízás alól. Ezt kívánja, mondotta, mindenkinek az érdeke. Ismert engem és jól tudta, hogyha egyszer polgármester leszek, egészen az leszek, nemcsak félig, mivelhogy gyűlölöm a fél-munkát. Vállaltam hát a megbízást. Akik pedig azt tartják rólam, hogy nem törődöm a közügyekkel, bizonnyal nehezen hiszik majd el, hogy mily polgári buzgalommal gyakoroltam e hatalmamat, amely minden időmet és erőmet lekötötte.
Egyik első működésem az volt, hogy egy részeges asszonyt Caen-ba, a Bon Sauveur menedékházba csukattam. Az alkohol, titokban, már az egész vidéket megrontotta; és pedig sokkal mélyebben, mintsem a statisztika mutathatta, mert ez csak a hivatalos fogyasztásra vonatkozott, italengedélyes helyeken. Amellett persze a kisüstös gazdák is árulták a jó szeszt, titkon és ellenőrizetlenül. Amióta a tejüzemek naponta lefölözték a vidéket s mintegy fölöslegessé tették az egyes, kisebb tejgazdaságokat, az asszonyok is sokkal többet ittak. A község minden lakója többé-kevésbbé szeszivó volt. E robusztus külsejű s olykor óriástermetű gazdák mellett az én inkább satnya külsőm nem szolgált hatékony példájául a józanságnak. De azért egy sikeres kúrát mégis a javamra írhatok, amelyet a részeges nő férjével, Goret-val szemben alkalmaztam. Amikor elkísértem Caen-ba, ahol a felesége, akit látni akart, delirium tremensben volt, elhatároztam, hogy jól ráijesztek. Megvizsgáltam a nyelvét, kifordítottam az ajkát, azután a szemhéjjait, – mindezt a legszakértőbb képpel, – megfigyeltem a reflexeit és a hüvelykujja behajlását, amit igen jellegzetesnek s igen nyugtalanítónak nyilvánítottam. «Hát bizony, szegény Goret koma», magyaráztam néki doktori hangon, mialatt Robidet, aki hajtott, tréfálózott vele, hogy megnyugtassa, «nem adok három hónapot és odakerül, ahová a felesége. De talán még annyit se, ha már holnap abba nem hagyja.» Robidet a vállát vonta; de idővel megtudtam tőle, hogy Goret e naptól fogva tökéletesen megjavult.
Robidet azzal tette nékem a legnagyobb szolgálatot, hogy, ahányszor sor került rá, mindig újra megnevezte a polgárokat. Ismerte ezt a gyöngémet, amely, mióta csak élek, képtelen helyzetekbe sodort s a legbosszantóbb baklövésekre adott alkalmat: nem tudom felismerni az embereket. Ezért is vagyok oly bizonytalan, ha másokkal találkozom, amit sokszor közönynek, gőgnek, megvetésnek tarthatnának; mert akit nem ismernek fel mingyárt, nehezen fogja elhinni, magyarázat után is, hogy a fel-nem-ismerés őszinte volt. A községembeliek, hál’ Istennek, nem voltak számosan. Franciaország, minthogyha csak erőmet akarta volna felmérni, legifjabb polgármesterének egyik legparányibb községét adta. S a lakosok kicsi száma amellett még egyre fogyott is, mivel a halandóság minden évben felülmúlta a születések számát. Míg mostan a francia föld egyik legnépesebb vidékén lakom, ahol a Cognacq-alapítvány jelöltjéül azt sem tudom, melyik családot ajánljam, a la roque-i tűzhelyek legtöbbnyire gyermektelenek voltak. Nem volt ez még csak falu sem; a templom körül is alig volt ház. Csupa major, itt-ott a földek végén, sokszor több mint egy kilométer távolságra egymástól. De egy sem volt oly elhagyott, mint a Pierre B. tanyája; ez volt a legfiatalabb majorosom, elődöm, a boldogult polgármester fia. Pierre B. nemrég vette feleségül a vidék egyik legkedvesebb lányát. Az új házasok majorjában nem is lakott senki más, mint egy tizennégy-tizenötéves kis cselédlány, a fiatalasszony testvérhúga; ez az asszonyka, kivételképp, várandós volt; épp ezért ez a házasság különösen érdekelt.
Pierre B.-né minden percben várta már a lebetegedését, mikor a rossz sors úgy akarta, hogy az ura elmenjen egy távoli vásárra, jószágot venni. Csak két napig marad el. Dehát első a megélhetés.
Alig hogy Pierre eltávozott, az asszony erős fájdalmakat érzett.
– Félek, hogy nem lesz könnyű dolgom, – mondta a fiatal asszony a testvérhúgának. – Mindenem fáj; de, azt hiszem, nem úgy, ahogy kéne. Miért is kellett elmenni Pierre-nek!
Azután, egy kis idő múlva:
– Talán mégis jó lenne, ha elmennél a doktorért Lisieux-be. Pierre se szól majd érte, tudom. Ne bándd, ha magam maradok is. Úgyse lesz meg olyan hamar…
Lisieux tizenkét kilométerre van. A kislány nekiiramodik. Az orvos, aki még kezdő is, helyettes is, kétkerekű kocsijában hozza vissza (akkor még szó se volt autóról). A lány kissé együgyű volt, nem tudta pontosan tájékoztatni, így hát nem is vitt magával semmi olyan készséget, ami nehéz szülésekhez szükséges. Különben sem sebész. Iparkodott, az igaz, és a kislány is szaladva jött; de mióta a nénjét otthon hagyta, három óra telt már el. Amikor végre odaér a doktor, éjszaka van…
Másnap reggel, hogy Pierre B. visszatért a vásárról, már a bejáratnál (mivel az ajtó nyitva maradt) iszonyatos látványra rémülhetett. A vetett ágyon, tele vérrel, fiatal felesége, holtan, nyitott sebbel. Az ágy lábánál véres húscafatok: az, ami gyermekéből megmaradt. A szobában szörnyű zűrzavar; a padlón s az asztalon csupa véres házi szerszám, egy kés, egy bárd, egy szalonnanyárs. A forceps, úgy látszik, kevés volt és a konyhaszerszámok, mint kisegítők, e nagyon is ifjú doktor ijedelméről tanuskodtak, aki egyedül dolgozott e homályos szobában s fejvesztve kért segítséget mindentől, ami a kezeügyébe került. A cselédlány, rémületében, már az operáció elején megszökött.
Határtalanul felháborodtam. Elmegyek az orvoshoz; bevádolom a törvény előtt. Behajtattam Lisieux-be, de a kocsit a kapún innen már megállíttattam. Ma is látom, hol álltam meg. Látom az utcát, a házat. Látom magam is, fel és alá járva, ahogy készítgetem a vádiratot és próbálom elképzelni, hogy talán egy perc múlva micsoda összeroskadt lénnyel állok majd szembe; ez a fiatal kis doktor, akinek most kettétöröm a pályáját, bizonyosan nem nagy lumen, dehát épp oly fiatal még, mint én, és épp olyan tapasztalatlan s aki csak azt mondhatná, hogy e szörnyű helyzetben nincsen az a tapasztalat, ami pótolhatta volna a segítőeszközök teljes híjját. Miközben fel és alá járok, elképzelem a doktor szorongását, tapogatózását a félhomályban, rémületét, kétségbeesését s úgy átéltem ezt az egész lidércnyomást, hogy a végén megint csak visszaültem a kocsiba, nem volt szívem ahhoz, hogy mégjobban meggyötörjem a szerencsétlent.
De a Mulot dolgában már több szívósságot mutattam. Mindaz, amit eddig írtam, csak bevezetés Mulot-hoz. Ezt aztán mindenki közt azonnal felismertem volna. Egymaga elég lett volna, hogy megszerettesse velem a tájat. Egy tájék a lakói révén vonz magához bennünket igazán. A községben mindenütt csak kicsinyes érdekekre leltem, kapzsiságra, furfangra, az önzés minden elemi formájára; amellett csupa zárt, ravasz, vagy mogorva arculatra; csupa lomha, otromba vagy formátlan alakra. Mulot nem volt idevaló. Normand volt, de senkihez sem hasonlított, s amellett olyan jómodorú, hogy szinte valami nagy úr törvénytelen fiának képzeltem. Néha meg egyenesen orosz származásúnak véltem, hogy valami magyarázatot leljek szelíd, nevető muzsik-tekintetére. Hosszú oldalszakállt hordott, a calvadosi férfiak módjára. Bizonyos, hogy nem volt szép; de az arcvonásaiban nem volt semmi közönséges, semmi aljas, megrögzött. S főképp sokkal szebben beszélt, mint bárki a községemben. Talán negyvenesztendős volt, mikor én polgármester lettem s amikor először észrevettem. Nem tudom, de azonnal különös módon megszerettem. Ahányszor találkoztam vele, mindannyiszor megszólítottam, s gyakran kerülőt is tettem, csakhogy lássam a munkájánál. Egyszerű földmunkás volt, napszámos, akit Robidet mindenféle durva munkára alkalmazott. Egyik külön szakmája volt az alagcsövek elhelyezése és karbantartása. Robidet, annak idején, még anyámat rávette volt, hogy egynéhány lejtős réten alagcsöveket rakasson, mivel a víz ott nehezen folyt le a talaj természete miatt s a füvet lassan kiszorította már a káka, az equicetum meg a sás. A csatornák csöveit, akár mert rossz helyen voltak, nagyon is közel a föld színéhez, akár mert igen szűkek voltak, egy-kettőre ellepték valami földalatti növényzet gyökerei, amelyeknek nemez-szerű hajzata eltorlaszolta a nyílásokat. Ez ellen a csövekbe hosszú drótokat vezettek be; de ezek meg folyton valami akadályba ütköztek; és ha mégis erőltették, az egész cső elrepedt. Akkor meg fel kellett ásni a földet, kifejteni a csöveket, kiszedni őket, kinyitani, vagy újakkal pótolni. Az ily munka napokig eltartott. Amellett minden hat hónapban újra kellett kezdeni. Mindez igen sokba került és a rétnek se használt semmit, de engem igen érdekelt, mert szerettem volna tudni, hogy miféle növény lehet, amelynek a gyökerei ekkora nagyra fejlődnek s amelyből Mulot minden percben nagy csomókat rántott elő. Most is látom magam előtt, a szivacsos talajon fekve, a sástól félig takart arccal, ázottan, nyakig sárosan s a dróttal bajlódva…
– Lássa, uram, ez a csatornázás se a rétnek, se az úrnak nem használ már. Hisz mindig újra kell kezdeni. A jószág, ha erre jár, elrontja az eresztéket és széttöri a csöveket. Több mint a fele használhatatlan. Azt tartom, hogy aki ezt elrendelte (sose nevezte meg Robidet-t), biztosan megtalálta benne a maga hasznát…
Egyébként sose panaszkodott; csak azt mondta:
– Azért végzek ilyen munkát, hogy jobb sora lehessen a gyerekeimnek.
Mulotnak két fia volt és három lánya. A legidősebb, egy tizenhatéves erős fickó, a keresztúti patkolókovácsnál szolgált; vakmerő ideái voltak, szóba se állt a falujabeli parasztokkal s mihelyt egy szabad napja volt, szaladt Lisieux-be a barátaihoz. Nékem is még jó, ha köszönt, amikor arra vitt az utam.
– Igaz, – mondta rá Mulot, – büszke gyerek. Röstell szólni azokhoz, akik tudják, mi az apja. Nem mintha megvetne engem, azt nem… Dehát ki tehet ma arról, hogy milyen a gyereke. Már a többibe legalább csak örömöm volt eddig.
Mulot egy régi malomban élt a gyerekeivel, egy tó szélén, amely egykor vízesést szolgáltatott a malomnak. A lapátos vízikerék, amit még látni lehetett a ház oldalán, régóta nem volt már jó semmire. A ház maga tiszta volt és rendes. Egy még egészen fiatal nő vezette a háztartást. Már a kora miatt sem látszott a Mulot-gyerekek anyjának. Volt ugyan egy igazi Mulot-né is valahol; senki se tudta, merrefelé; olyan régen itthagyta már őket… Mulot sok-sok bosszúsága s kilincselése után végre kimondták köztük a válást.
– Sohase volt szerencsém, – beszélte egyszer Mulot. – De ami rossz csak ért, azt annak az asszonynak köszönhetem. Hallgasson csak ide, Gide úr: az az asszony jól tudta, hogy szeretem a gyerekeimet. Mikor elment, mind magával vitte. Csak azért, hogy megkínozzon: mert hisz sose törődött velük. Pár hónapig itt élt, nem messze innen, valami szoknyavadásszal, aki akkor örökölt és hát jobb módot adhatott a kicsiknek, mint amilyen itt volt. Már a törvényhez mentem volna, hogy visszapereljem őket tőlük. Hát egy este, hogy a munkából hazajövök, itt találom mind az öt porontyot, már vártak rám. A másiknak, úgylátszik, elég volt már a gyermekáldás. Szegények gyalog jöttek vissza, a nagy fiú a karján hozta a legkisebb lányt. Azt mondták, úgy küldték el őket a háztól. És még hogyan, ha látta volna, Gide úr! Alig volt valami a testükön; annál több féreg a hajukban; és girhesek, mosdatlanok, rossz volt nézni!… Éppúgy sírhattam volna miattuk, mintahogy örültem, hogy visszajöttek… Nézze csak ezt a gyökeret! Aszondom, hogy ökörfarkkóró.
S felém nyujtott egy csomó növényt, amit egy alagcsőből tépett ki. Azután meg így folytatta:
– Az úr tudja, hogy újra házasodom?
– Nem én, Mulot. Senki se szólt semmit.
– Vártam, hogy kimondják a válást. Óh, igen jól ismerik a gyerekeim az illetőt! Mint egy nagy testvér, olyan hozzájuk; és nem hangos és mindig tesz-vesz…
– Jól van, Mulot, azért vagyok polgármester. Jöhet, amikor csak tetszik.
Nemsokára fel is vettem, először nemzetiszín övemet, hogy az új párt megeskessem. A nagy ceremónia éppen első házassági évfordulóm napjára esett; s ez is, meg Mulothoz való szeretetem annyira ellágyított, hogy üdvözlő beszédemben célzást is akartam rá tenni, ám Robidet:
– De aztán nehogy beszédet is tartson az úr! Ezek nem rendes emberek. Össze kell adni őket gyorsan, minden teketória nélkül; kár ezeknek minden jó szó.
A község olyan kicsike volt, hogy községházunk se volt tulajdonkép. Hivatalul az egyik major nagy közös szobája szolgált, az út szélén, közel a kis szentegyházhoz. A majoros, alkalomadtán, vendéglősnek is felcsapott s minden községi tanácsülést hatalmas lakzi követett, ahonnan mindenki vérbeborult aggyal s ingadozó lábbal távozott. A majorosné kitünően értett a sütés-főzéshez. Paul Fort és Ghéon, akiket egyszer meghívtam egy ilyen lakomára, amikor vendégeim voltak a la roquei birtokon (– Ghéon akkor fejezte be A kenyér című drámáját; Paul Fort XI. Lajosát; én pedig Saült s hogy együttvoltunk, felolvastuk egymásnak darabjainkat –) ők talán még ma is emlékeznek egy bizonyos tejfölös borjúsültre… Éppígy emlékezhetnek még a sűrű koccintásokra, hol rumos, hol pálinkás, hol calvados-szal telt kispohárral, azelőtt meg, evés közben, nagypoharas áldomásokra, sűrű, nem habzó almaborral, amely a legerősebb bornál is részegítőbb. S hirtelen fölkel egy tanácstag, majd meg legurul a földre s hevesen rángatózni kezd valami szörnyű gyomorfekély görcseiben…
Visszatérek Mulot-ra. Mivel nem nyugodhattam bele abba, hogy örökké csak ilyen alacsony sorban maradjon, eltökéltem, hogy kinevezem erdőőrnek, Cherhomme-nak a helyére, aki kitanult zsivány volt, úgy csapott be, ahogy akart, eladta a maga, meg a vadorzók zsákmányát, mert még a vadorzókkal is egyetértett. Szóltam róla Robidetnek.
– Csak az lehet erdőőr, akit felesketnek. Mulot meg nem tehet esküt, mert büntetett előéletű.
– Hogyan, Mulot-t elítélték?
– Hát az úr ezt nem tudta?
– Dehát mért ítélték el?
– Tessék csak megkérdezni tőle.
Még az este fölkerestem Mulot-t, aki a mészégető mellett dolgozott. Épp egy nagy gödör fenekén volt, amit ásóval, kapával még mélyebbre akart ásni. A gödör széléig mentem s úgy hajoltam föléje, mint Hamlet, a sírásóval való párbeszédben.
– Ahá, az úrnak is elmesélték… – mondta kissé zavartam az első szóra, rámemelve hűséges kutyatekintetét.
– Nem, nem, Mulot, nem tudok semmit. Csak azt, hogy elítélték. De miért?…
Habozni látszott, vállatvont, aztán így szólt:
– Kívánja, Gide úr, hogy elmeséljem ezt az egész históriát?
(A község minden lakója közül egyedül Mulot hívott a nevemen.)
– Azért jöttem, mondtam, hogy meghallgassam.
De azért nem kezdett bele mingyárt. Először csak ennyit mondott:
– Bizony másnak készültem valamikor… Tanult ember vagyok én, Gide úr.
S olyan hangon mondta ezt, hogy egyszerre könny szökött a szemembe.
– Mihaszna? Ez a csúf história sose engedte, hogy feljebb jussak. Azt reméltem, hogy intéző lehetek majd Orne-megyében, mert ott éltem, mielőtt idejöttem. Igen, intéző. Ehhez volt legtöbb kedvem. A birtok jókora nagy volt. Szakértő kellett, hogy gyümölcsöztessék. Jelentkeztem a kastélyban. Akkor egy hölgy lakott benne. Talán ösmeri is Gide úr… (S mondott valami családnevet, amit akkor hallottam legelőször.) Persze, mutattam az okmányaim; igen jó bizonyítványaim voltak a gazdáimtól. X-né azt mondta, megfelelek néki. A dolog mingyárt rendbe is jött s énnékem csak vissza kellett térnem. Ha tudná, milyen boldog voltam! Amikor a megbeszélt napon megint jelentkeztem a kastélyban, X-né már fogadni se akart. Érdeklődött felőlem, hát jól van… Nem, hiába, lássa Gide úr, aki egyszer büntetve volt, az már ne is reméljen semmi jót. Azóta meg se próbáltam. Eljöttem ebbe a faluba. Tudja, miféle munkát végzek. Óh, hiszen nem panaszképp mondom. Dehát… mégis csak mást szeretnék a gyerekeimnek.
Megint az ásáshoz látott, mélyen lekonyítva a fejét, talán hogy elrejtse a könnyeit.
– Akkor hát, Mulot, nem mondja meg, hogy miért is ítélték el?
– Dehogynem, Gide úr, hogyne mondanám. Igaz, hogy nem szeretek beszélni róla. Dehát az úrnak elmondhatom ezt az egész históriát. Akkor még fiatal voltam. Katonáéktól jöttem haza. A szüleimnek nem volt semmije, nékem meg kenyér után kellett néznem. Egy idősebb testvéremmel beálltam én is földmunkásnak, a Nyugati Vasúttársasághoz. Felfogadtak néhányunkat, hogy felemeljünk egy omladó töltést, a paris–le havre-i vasútvonalon. Nem is töltés volt tulajdonképp, hanem inkább egy nagy lankás, csupa fűvel meg bokorral… Mindez, amit elmondok, a vadászidényben történt. Hallottuk a puskalövéseket. A vadászok nem lehettek messze. Csakhogy a terület a vasút mellett már a Vasúttársaság tulajdona. Hiszen tudja az úr is, drótsövény van végig, hogy ne lehessen átjárni. Hogy aztán arra láttunk jönni egy nyulat, azt mondtuk magunkban, az is tudja és hogy azért menekült a drót mögé. De akik üldözték, a vadász urak, azok bizony mégis csak lepuskázták. Aztán átugortak a dróton, hogy felszedjék a zsákmányukat. Mi persze nem szóltunk volna semmit. Csakhogy szemben, a töltésen, épp akkor két csendőr is volt, akik utánuk szaladtak s jegyzőkönyvet vettek fel róluk. Mit csináljanak? Ez volt a mesterségük… A vadászok megharagudtak, messze is voltak már a nyúllal s azt mondták a csendőröknek, előbb bizonyítsák be nékik, hogy a nyulat a vonalon lőtték. Akkor aztán a csendőrök, akik tudták, hogy mi mindent láttunk, minket hívtak tanúnak, a bátyámat, engem és még hármat. A dolog nem volt egyszerű, mivel azok a vadász urak össze is szidták a csendőröket s nem akarták megfizetni a birságukat. Egész pör lett belőle, ami még rosszul is végződhetett volna rájuk nézve. Dehát a négy vadász közül az egyik egy képviselő fia volt; egy másik meg a társaság egyik emberének az unokaöccse. Akkor aztán a tanuk egyszerre csak félszet kaptak. Lehet, hogy mást is kaptak a hallgatásért; mást, amit én el nem fogadtam… Biztosat persze nem mondhatok… De azt tudom, hogy amikor becitálták őket a törvényszékre, mind megnémult, egymásután. Azt mondták, hogy nem láttak semmit. Én meg mégse mondhattam, hogy semmit se láttam, mikor a nyúl ép előttem, a lábamnál adta ki a lelkét…
– No és aztán?
– Aztán felmentették a vadászokat.
– De, Mulot, még most se tudom, mért ítélték el, ha nem tett semmit…
– Mért? hát hamis tanúzásért. Az lesz a hamis tanú, a hazug, aki maga mondja csak az igazságot.
Annyira csodálkoztam, hogy azt se tudtam, mit mondjak. Mulot megint tovább ásott, aztán így szólt:
– Lássa, Gide úr, ha hiszi, ha nem, semmi se fájt nekem jobban ebben az egész históriában, mint az, hogy a tulajdon testvérbátyám is magamrahagyott. Épp úgy látott mindent, mint én. Tudhatta, hogy ha mindent tagad, mint a többi, engem ítélnek el egyedül.
Az utolsó mondatokat már kissé emelkedett hangon mondta, ami nem volt Mulot szokása. De aztán megint elhalkult a hangja s bizonyos szelíd lemondással tette hozzá:
– Hamis tanú!… Persze, értem, ha másfélét akarnak intézőnek, vagy erdőőrnek. Ez már így van.
Mint beteget a titkos aura, úgy öntött el engem is valami határtalan felháborodás.
– De, Mulot, hisz ez szörnyűség. Kell, hogy… Muszáj valamit tenni…
– Semmit sem lehet tenni, Gide úr. Elhiheti. Akkor én se nyugodtam bele olyan könnyen. Mégis csak fáj, nem igaz? ha az embert elítélik, azért, amit meg se tett… Dehát nem volt pártfogóm. Bele kellett törődnöm. Kimondták az ítéletet és én leültem a büntetésem. Kétévi börtön. Azután elköltöztem másfelé. Most már nem is gondolok rá. Próbálok nem gondolni rá.
S csak ásott tovább, mint azelőtt.
Dagadó szívvel hagytam ottan. Abban az életkorban voltam, amikor az igazságtalanság tűrhetetlen keserűséget okoz. (Óh, ebben a tekintetben máig se sokat öregedtem!) Mulot elítélésébe nem akartam, nem tudtam belenyugodni. A szünidő vége felé megint találkoztam Mulot-val.
– Megyek – mondtam – Párizsba, nemsokára és akkor…
– Egy lépést se, uram. Nem érdemes. Tudom én, mit beszélek.
Mégis, mihelyt Párizsba értem, kutatni kezdtem ismerőseim között, hogy talán volna, aki tanácsot adna, mint lehetne Mulot-t rehabilitálni. Tudtam egy volt iskolatársamról, Léon Blumról, aki még kezdő hivatalnok volt akkor az Államtanácsnál, hogy a jogi dolgokhoz máris kitünően értett. Hozzáfordultam útmutatásért. Megtudtam tőle, naív bámulattal, hogy a pör teljes újrafelvétele nélkül szó sem lehet kegyelmi folyamodásról. Micsoda bonyolult história! Megkeresni az első tanukat; újból beidéztetni mind; behivatni a felmentett vádlottakat, ezeket az időközben fontossá nőtt személyiségeket, akiket, Mulot felmentésével, el kéne ítélni, visszamenőleg… Jobb lesz, ha lemondok az egészről.
Az évek multak. Eladtam La Roque-ot is; a majorok egyrészét a derék Charles Mérouvelnek, a Letört Bimbó hírneves szerzőjének; a többit egy bizonyos Mister M.-nek, aki aztán továbbadta Hély d’Oissel grófnak. Semmi se hívott többé e tájra, legfeljebb régi barátságom volt birtokos szomszédomhoz. Nála voltam látogatóban, tíz-tizenöt esztendővel a birtok eladása után, amikor találkoztam Robidet-val, aki továbbra is itt élt, miután házat vett Mérouveltől, az útszélen, szemben a kovácsműhellyel.
– Emlékszik az úr Mulotra? – kérdezte egyizben tőlem, egy unalmas és végevárhatatlan beszélgetés fonalán, mert, az évek ellenére, Robidet éppoly fecsegő maradt, mint régen. – Hát bizony polgármester lett X-ben (egy kis szomszédos faluban).
– No és a büntetett előélet?
– Elévült a büntetése.
– Ennek igazán örülök.
– Hát hisz nem volt az rossz ember; az a kis erkölcsi kihágás!…
– Micsoda erkölcsi kihágás?
– Hát amiért elítélték, no!
– Mit beszél itt össze-vissza? Mulot-t hamis tanuzásért ítélték el. Azt is igazságtalanul.
Akkor Robidet, tréfálózva:
– Persze! abizony!… Liliomtiprásért… Igaz, hogy abban az időben nem merték megmondani az úrnak.
