X.
X.
Azt mondhatnók, hogy ő, aki először fejezte ki énekben gyökeres magyarságunkat s először merte megszólaltatni a gügyögő, népiesség gyermekhangját, ízig-vérig európai költő, nyugati költő, a világ költője. Szemhatára tág és szabad. Egyik versét ezzel végzi: «Ezeket irám A Tenger partján, Óceánum mellett.» Háborgó élete elsodorta a tengerhez, a végtelen vívódás a végtelen vizek partjára. Íme egy bujdosónk a XVI. században, első költőnk már az óceánig ért. Ez mintha útmutatás is volna az utána következőknek, hogy a költő nemcsak egy égtáj szemlélője, hanem minél inkább a mi lelkünkből lelkezett, annál emelkedettebb és magasabb a szelleme, annál szélesebb távlatokat ölel át s végül minden vágyának bele kell ömölnie az óceánba, mely az emberi közösség jelképezője: az egység és a nagyság.
