Németh László: Pap Károly
Németh László: Pap Károly
A közönséges embert eltemeti Szibéria, Dosztojevszkijt újjászüli; a vándorlegény elátkozza lyukas köpenyét, Petőfi ebben a palástban talál királyságra. Az igazi költőt nem szoríthatja meg úgy az élet, hogy nyomorában elrendelést ne lásson; ő az a cigány, aki farkasverembe is csak azért esik, hogy tökéletesen kelljen hegedülnie.
Mindig különösnek találtam, hogy zsidóságával szemben a legtöbb zsidó művész, a legtisztább is, nyárspolgármódra viselkedik. Betegségként hordja, ahelyett, hogy élményként kiaknázná. Ez a bajszát pedri és peckesen jár, így mutatja, hogy «milyen kevéssé van megtámadva»; az az aszkézis hidegvízkúrájával űzi magából egy életen keresztül. Míg egyesek dühösen erősgetik, hogy ilyenfajta betegség nincs is, az orvosok találmánya az egész, mások izgatott exhibicionizmussal hívják föl rá a figyelmet, hogy az elmaradt vígaszért megsértődjenek. A mi irodalmunkban Pap Károly tán az első, aki a született művész boldog önkéntelenségével ütött a homlokára: ha már művész vagyok, milyen határtalan szerencse, hogy zsidónak születtem.
A művész célja: alkotása kicsiny színpadán a világ örök erőit újra szembeállítani. Hogy ezt elérhesse: színpadot kell kiszigetelnie a világból, zúgot keres, amely fölé úgy feszítheti ki a művészet örök ponyváit, hogy nyugodtan elmondhassa: semmi lényeges sem maradt a ponyvákon kívül. Pap Károly fedezte fel, hogy zsidónak lenni annyi, mint készen kapni ezt a színpadot. Ez a csepp nép, amelyet évezredek sem oldhattak szét a népek tengerében, tenger a cseppben, mintahogy a dráma: világ a bódéban. Kiszigetelt és mégis teljes emberiség; kicsiben az egész emberiség.
Orvosok tudják, hogy a zsidó mennyivel hajlamosabb alkati betegségekre, mint akármelyik más nép. Egy különös belső, differenciálódási vagy bomlási gyorsulás hajtja a zsidó fizikumot a legellentétesebb szélső esetek felé. A zsidó lelket is. Egy zsidó családban olykor az emberi természet világvégei jelennek meg mint testvérek egymás mellett. A zsidóságon belül kéjvágy és puritánság, kapzsiság és lemondás, hit és képmutatás, szeretet és gyűlölet, szentség és cinizmus sokkal közelebbi rokonok, mint akármelyik más népben. A többi nép aránylag meglehetős egynemű differenciáltsága közepette a zsidóság az emberi szervezetbe beékelt, sokirányú embrionális csír, nemcsak szigetelt, de ősibb emberiség is, amely a Bibliában elővetíti s azóta nap-nap után s szinte minden családon belül megismétli az emberiség történetét. A zsidóság, Pap Károly szemében úgy viszonylik a többi néphez, mint a dráma az élethez. Nemcsak zárt és teljes, de sűrített és szimbolikus jelentőségű is. A zsidó nép sorsánál fogva «meg van komponálva».
Aki kívülről nézi a zsidóságot, csak a szélső eseteket, a lélek alkati betegségeit látja s degenerációról beszél. Pap Károly azonban azt az ős, zsidó embermasszát forgatja, amelyet évezredes sorsa úgy vitalizált és úgy betegített el, hogy egyéneiben a lappangó emberi változatnak szélső esetté kell szöknie s zuhannia. A zsidó faj neki: a felfokozott életű és felfokozott betegségű fajta, rádiummal besugárzott emberiség, amelyben a nagy emberiség végzete százszoros erővel tombol. Dosztojevszkijnek a francia és német csak francia és német; a sokhajlamú orosz azonban maga az ember. Pap Károly szemében a zsidóság, amely a leghatároltabb fajta, a legreprezentánsabb emberiség.
A történelem egy csodálatos alakot s egy nagy érvet adott Pap Károly mellé: a zsidóság hőse ugyanaz, aki az emberiségé: Jézus. A zsidóság az a nép, amely megteremtette és megfeszítette Jézust. Megteremtette, mert sötét faji sorsából ki akart törni egy világosabb, természetesebb emberi sorsba, ahogy Pap Károly mondja, föl akarta áldozni faját az emberiségért; megfeszítette, mert ez a kiszabadulás lehetetlen, az embert lehúzza szervezetének és társadalmának sötét ingoványa. A zsidóság Jézust nem úgy feszítette meg, ahogy egy kannibál-nép enné meg a hozzávetődött mennyei utast, hanem ahogy a test a lelket, a képmutatás a hitet, a megszokás a heroizmust. Kajafás és Krisztus együtt a zsidóság, együtt az emberiség. A zsidóság Pap Károly szerint azért szimbolikus faj, mert benne agonizál leggyötrelmesebben a Krisztus. Krisztus azért lett Pap Károly hőse, mert benne oldódik fel legteljesebben a zsidó gyötrelem.
Aki a napba néz, sötét foltokat lát. Nietzsche mondta, hogy a görögök az enyészetbe néztek és fénykarikákat láttak. Ez a fény, mely az enyészetre meredő szemben csillan fel, a homerosi derü. Az a sötétség, amely fölé Pap Károly Jézust s jézusi művészete szelíd fényét odakáprázta: lelkünk személytelen sötétje, a nemhívott és mégis bennünk tanyázó erők, nehézkedésünk idegen emberek sorsa irányában: mindaz, amit tetszés szerint tágítható szóval fajnak nevezhetünk.
*
A legnagyobb írói készség is elkallódik, ha nem támad az író szellemében egy mágneses mag, amely minden erővonalat a maga irányába igazít s a szellem kósza elemeit egyetlen terv szerint rendezi. Pap Károly akkor lett író, amikor ez a Jézus-eszme szellemi élete gócába került. Első kitűnő novellája, a Messiás születik s valószínű, hogy utolsó novellájában is: századszor vagy ezredszer ugyanez a Messiás fog megszületni. Nem jó író, aki nem monomániás. Rövid az élet s az igazán érdemes mondanivalót nem lehet elégszer megközelíteni. Noha mindig egy tűzben mártjuk meg a fáklyánk, a láng, amit kikapunk, a tűzhöz képest mindig bágyadt és kevés.
Ha valakire talál ez a kép: hát Pap Károlyra. Az ő írói célja, egyszer a mű ormán felnyujtani a tüzet fogó fáklyát. Egész esztétikája ezt a győztes pillanatot szolgálja, műveiben nincsenek külön pislogó vagy kápráztató tüzecskék, melyek a felmutatás szertartását zavarhatnák. Legkisebb írása is valami részleteknél jelentősebb egészet akar megközelíteni. Áhítatos és halálosan komoly író, aki nem számítgat: most száz méterre szállok föl, most tízezerre; jelmondata: mindig a nap felé, ameddig birom.
A képzelt legősibb szárnycsapása egy eszme felé: a példázatszerű költői mese. Aki ábrázolni akar, nem mesélhet, azt köti az élet való szövése, akit azonban nem a valóság köt, hanem a lényeg, az nem fél s a valóság rovására is költő mer lenni, hiszen tudja, hogy a lényegest legtalálóbban a képtelen fejezi ki. Ami Pap Károlyt a kortárs-íróktól megkülönbözteti, képzeletének ez az állandó vonzódása a lényeges képtelenség felé. Épp ellentéte ő a szocio- és pszichonaturalista írónak; a valóság az ő számára csak nekifutó talaj, amelyről, mint a repülőgép, fokról-fokra emelkedhet. Pirandello drámáiról írtam annakidején, hogy valamennyien parabolák: egy-egy filozófiai gondolatot példázó mesék: Hosszú első felvonásai dobogók, melyek a színpad kötelező realitásából a parabola valószerűtlenségébe dobják föl az írót. Akármilyen kevés a hasonlóság a két író közt, a valóságból kifejlő mese, a modern műfajba belopózó ősi parabola. Pap Károlyra is jellemző. Az adott műfaj: a novella vagy regény jelenti számára a valószerűség kényszerét, de ebből a valószerűségből szívós, apró torzítások árán egyre meggyőzőbben bontakozik ki a képtelen, de világító mese.
Nem mondhatom egy ponton: itt már nem megyek tovább; idáig követtelek, ide már nem követlek. Az író észrevétlenül csábít bele a játékba, nem figyeljük meg a fokokat; ez már valószerűtlen, ez már groteszk, ez már egészen képtelen. Csak amikor fönnvagyunk, akkor döbbenünk meg, miféle légrétegekben röpültünk át. Gondoljunk csak a Messiás születik vagy a Két kalásztépő útja vízióira, mit fogadtatott el ott velünk a költő, mielőtt a mű eszméje átütött belénk.
Mért fogadjuk el Pap Károlytól a lehetetlent, mint lehetségest? Nemcsak mert fokról-fokra száll belé, hanem mert a fogyó valóságot fokozódó drámai szemléletességgel kompenzálja. Minél lehetetlenebbé válik a Nyolcadik stáció meséje: a kálvária-kép előtt kettéváló, jókra-gonoszokra hasadó falu, annál domborabbak az alakok, drámaszerűbb az előadás, részleteiben annál realisztikusabb a szemünk elé vetített kép. A részleteknek ez a növő szemléletessége elfeledteti, mily rohamosan távolodunk a lehetségestől; a színesedő mesén egyre tüzesebben átvilágító költői eszme a mű «győztes perc»-ének az igéretével húz maga felé.
A parabola azonban nemcsak abban különbözik a novellától, regénytől, hogy valószerűtlenebb; alakjai is más viszonyban vannak a művel, mint a novella és regény alakjai. A novellába, regénybe «betévednek» az alakok, életben megfigyelt, magunkból lehasított figurák vállalják a hős és statiszta szerepét, a parabolánál a költői eszme termi a mesét s a mese az alakokat. Ki nem érzi, hogy A nyolcadik stáció szereplői nem az élet, hanem a példázat felől kapják a vért, a mese szabta meg a helyüket, jellemüket?
Egy alak sem élhet itt a mű rovására, ahogy egy mondat s egy szó sem indulhat el a maga feje után. Pap Károlyból hiányzik az, amit szókultusznak, nyelvi mitológiának lehetne nevezni, de művének nincs is különös szüksége rá. Tartózkodó rend, a naiv és népies felé hajló stilizáló ösztön, egy-egy fínom kép gondoskodik róla, hogy nyelve a műnek ne csak engedelmes, de költői eszköze is legyen.
Azzal, hogy a regényt a parabola szellemében újra költötte, Pap Károly szárnyakat adott ennek a gyalogjáró műfajnak s közelebb emelte a nagy költészet szelleméhez. Az irányító eszme magasabb organizáltságot teremt a műben, képzelete kilódítja a kicsinyes valószerűségből, a mellékest a lényeges alá rendelő fegyelme nemes ízlés fényében csillogtatja. Nem ismerem el, hogy volnának költők és prózaírók. Csak költők vannak és ujság-csinálók. Pap Károly prózaíróink közt: föltétlen költő.
*
Ha semmi mást nem tudnék Pap Károlyról, csak azt, hogy miképp fogantak s milyen viszonyban vannak egymással eddig írt művei, akkor is azt mondanám: így csak igazi író oeuvre-je keletkezik. Pap Károly monomániáját egyetlen mű elégíthetné ki teljesen: egy Krisztus-regény. S csakugyan, ez az a mű, mellyel képzelete állandóan küzködőben van; felépíti, eldobja, gondosan kiszínezi a részleteket s meghasonlik az egésszel, elcsípi az egészet s megakad az első fejezetnél. Évek óta szaladgál köztünk Krisztus regénye folyton változó terveivel, mint egy mitológiai feladat elkárhozottja, aki nyilvános nekigyürkőzéseken próbál bátorságot gyűjteni s fegyverzete csereberéjével halogatja a viadal kezdetét.
Megírom vagy belepusztulok, érzi a gyenge szervezetű, nehezen dolgozó művész és minél jobban, minél alaposabban akar a műre vagy inkább a mű ellen felkészülni. Nem veszi észre, hogy épp ez az állandó, minél alaposabb felkészülés ingerli egyre roppantóbb ölelésűvé a szörnyet, amelyet kihívott. Mindenét erre a műre tette fel, annyira, hogy már nem is írhatja meg, legalább is istenkísértés volna megírnia.
Így lesznek Pap Károly művei: kitérők az életmű elől. Azok a novellák, amelyekkel feltünt: a Messiás születik, Miháel távozása Támánból, Két kalásztépő útja, Miháel: egy Krisztus-regény vázlatai. Zsidó földön, Jézus idejében játszanak, a hősük is Jézus, csak a művész szerénykedik, hogy ez még nem az igazi Krisztus-regény, isten őrizz, hogy az igazi Krisztus-regény legyen. Ha Krisztus is a hőse, a Miháel mint mű, csak Keresztelő Jánosa az igazi Krisztus-regénynek, amely utána jön és fényesebb lesz minden hírnökénél.
A vázlatokban azonban a mű furdalja a művész lelkiismeretét s Pap Károly siet fölfedezni, hogy Jézust nemcsak a kétezer év előtti Izraelben lehet kerülgetni, hanem a mai zsidóság elvetélt Krisztusaiban is. Vannak-e ilyen Krisztusok? Pap Károly szemében a mai zsidóság ugyanaz a nép, amely Krisztust megteremte; hogyne volna, amikor az ő művész monomániájában is az ősi zsidóság Krisztus-termő hajlandósága vajúdik. Műveinek, töredékeinek így egy újabb csoportja keletkezik, mely az elvetélt Krisztusban mutatja föl az örök Krisztust s modern vonatkozású tárgyakban szökik meg a Krisztus-regény elől. Harctéren játszó előadatlan drámája, melynek főszereplője örökölt, organikus gyávasága s a húzó faji összetartás ellenében akar hős és tiszta bajtárs lenni: ehhez a csoporthoz tartozik.
De még azokban a műveiben is, amelyek kilépnek a zsidó világból, az igazi, vagy az álruhás Jézus marad a hős, ő pattan ki a meggyötört emberek szívéből s ő ingerli maga ellen a gonoszokat. E művek különben is csak látszólag lépnek ki a zsidóság köréből. A nyolcadik stációban szereplő falu nem a magyar, hanem az örök falu, lakói nem magyarok, hanem emberek s abban, hogy a falu a kósza festő kálvária-képében magára talál, az emberiség talál a zsidóságban önmagára. Pap Károly szemében a nemzsidó vagy közömbös korlát, a zsidó világot bezáró fal (mint drámájában), vagy ráhangolt közeg, melyben a zsidó dráma hullámai kapnak általános emberi akusztikát.
A megíratlan Krisztus-regény, mint nem létező s mégis vonzó és világító nap így kerengeti maga körül szűkebb-tágabb körön az apró Krisztus-regények, novellák, gyarapodó bolygórendszerét. A művészet ahelyett, hogy megbüntetné, megjutalmazza a művész gyávaságát, aki annyira eltelt feladatával, hogy nem mer vállalkozni rá. Egy Krisztus-regényt így kerülgetni több, mint megírni. Annál inkább, mert megírni csak rosszul lehet.
*
Pap Károly kész művész; célja, módszere, esztétikája oly világos, hogy nekrológjában is csak olyasformán fogják jellemezni, mint ma, amikor (kiadóink szégyene!) még mindig első könyvének előlegezzük a bírálatot. Afelől azonban, ami e bírálat és a nekrológ közé esik, már nem vagyok ilyen biztos. A művész megvan, de meglesz-e a kvalitásaihoz méretekben is méltó oeuvre: kérdés.
Aki egy eszmét kergetve élő indulatok ágyasába gázol s problémának nézi, ami másnak szívügy vagy botránykő: gyűlöletesebb az indulat embere előtt, mint a legféktelenebb ellenség. Pap Károly, mint minden igazi művész, hontalan az érdekek országában. Ez a «Jézus-faragó ember» egymásra lövöldöző lövészárkok közt farigcsálja az ő Jézuskáit. Adják elő egyszer a drámáját s igazán nem tudom: kik fognak jobban prüszkölni, a gyülölködő keresztények vagy a zsidó képmutatók. Rátermett-e erre a sorsra a nehezen dolgozó, aggályoskodó, nyomorral küzdő író? Nem tudom. De tévednek, akik azt hiszik, hogy a művészt minden csapás acélozza. Van, amelyik agyonüti. Aztán meg tehetségének nemcsak külső korlátai vannak! Pap Károly alapműfaja: a parabola az egyszerű példázattól a Karamazov-testvérek-féle bonyolult műig (ahol az «egy apa és három fia» meséje s az eszme, mely mind a négyüket nemzette, hihetetlenül vastag pszichológiai kéregbe burkolózik) igen különböző életanyagot göngyölhet fel egy eszme érdekében. Pap Károly ezt a műfajt ösztövéren kezeli, itt-ott mégis csak túl kevés élet húsosodik az ő meséire. Az életet az életért ábrázolni: művészietlen, a sok megfigyelésből csontváz nélkül lottyadt pulpa lesz; viszont csontváznak és húsnak mégis csak megvan az aránya, amelyen túl a közismert eszmei soványság fenyeget. Pap Károlynál alakok, nyelv meglehetős egyrétűek s a szimbolizmus szörnyetege időnként el-elásítja magát. Eddig megjelent, kisebb műveiben ez a fogyatkozás csak helyenként bántó (pl. a Nyolcadik stáció elején), drámájának már legfőbb hibája s kérdés, hogy egy nagyobb műben a költői eszme rendelkezésére álló «valóság-anyag»-nak ez a hiánya nem bosszulja-e meg magát. Valami aránytalanság lappang Pap Károly hatalmas műveket forgató képzelete s a mű számára megvalósítható emlék- és érzetgazdagság közt. Egyelőre ebben látom legnagyobb akadályát annak, hogy töredék-remekekből reprezentáns nagy művekbe törjön elő.
Persze az irodalmi prognosztika még az orvosinál is esendőbb tudomány. De ha semmi mást nem tekintünk, csak a teljesítményt, az a néhány művecske, amely Pap Károly kezéből kikerült, akkor is jelentős; nemcsak új művész, de új, nemesebb művészetfelfogás, szigorúbb izlés mutatkozik bennük. Vannak fiatal írók, akiktől igen sokat várok; Erdélyi József és Pap Károly azok, akiktől többet kaptam, mint amennyit még várhatok. Bennük látom egy új irodalmi kor első kristályosodási gócát s hogy ez a két író, akik annyira különböző úton törtek előre, egy tőlük teljesen elütő érdeklődésű kritikusnak nemcsak a nagyrabecsülésében találkoztak, de esztétikája példaalakjaiul kínálkozhatnak, legerősebb bizonyítéka előttem, hogy korunk legjobb irodalmi törekvései nemcsak egyidejűek, de magasabb szempontból egyszelleműek is.
