VII.
VII.
Ebben a pillanatban kicsapódik a hátsó kapu s egy nagy darab ember hömpölyög be rajta: Bakó László disznónagykereskedő és presbiter. Kövér és kopasz koponyájáról gyöngyözik a víz, amely zsírral elegy; kampós kupecbotját megforgatja, mint a tábornok a kivont kardot; lelógó nagy vörhenyes bajuszát kétfelé sodorja, de az visszasodródik; leveszi széles karimájú kalapját, megvakarja fejebúbját, szétveti két oszloplábát s nagyot szív az áprilisi levegőből:
– Adjon Isten. Nem is tudtam, hogy errefelé hó esett.
Az udvar fehérbe borult a szétzilált tollpelyhektől.
Mint a rabok a szabadítóhoz, mint a gályára ítélt papok hajdan Ruyter Adorjánhoz: úgy rohantak Lászlóhoz az osztozkodó testvérek.
– Jó, hogy jön, László bátyám! Itt már azon a ponton vagyunk, hogy kést mártsunk egymásba –
– Na, na.
– Az asszonyok megbolondultak. Nem hiába április elseje van. Amit Kovácsné meg Dózsáné véghez vitt, ahhoz nincs fogalom.
– Hogyisne, majd térdet-fejet hajtok neki! – hersegett Juli.
– Ha ezt a gyalázatos edényt ki nem hajítják innen az utcára, összetöröm, darabokba hagyom, – ropogott Dózsáné, felgyűrve blúza ujját tömérdek karjain.
Hatan beszéltek egyszerre; volt a presbiternek mit hallani.
– Ugyan, az Isten áldjon meg benneteket, nem tudtok igazságot tenni? Hiszen kálvinisták volnátok. Még ha luteránus hiten lennétek… érteném.
A bába elkezdett siránkozni:
– Kinulláztak ezek engemet mindenből. Özvegy vagyok, egyetlen fiam Doberdónál rothad; nem törődik énvelem más, csak az Isten.
– Isten? Az a legjobb pártfogó, ezt mint presbiter mondom.
– Vegye át László bátyám az elnökséget – javasolta István –, itt a szék, tessék elfoglalni.
László nem-re ingatta pötyli kezét, amely szeplős volt, mint vörösbe játszó kövér arca:
– Nem, nem, csak igazodjatok magatoktól. Nekem semmi közöm az egészhez. Amúgy is sok a dolgom, leköt az üzlet; éppen Böszörményből jövök, hozom a hatvan angol kocát gőzösön, még azt haza is kell a mai nap folyamán hajkurászni. Lesz vele bajom, elég. Egyelőre csak annyit mondok, ne fájjon az örökség miatt senkinek a feje. A kisebb ingóságokon osztozzatok meg fejbetörés nélkül, a házat majd elintézem én…
A ház szóra felütötte fejét a pisze Juli, szinte szimatolt a levegőben:
– Aha, aha! Aztán mi lesz a házzal?
– Eladjuk! – kiabálták a testvérek. Szomjazott már a lelkük egy kis aprópénzre.
– Hiszen azt is meg lehetne tenni, – mondta tünődve a presbiter –, de nekem más gondolatom van. Szeretném Bakó-néven megtartani ezt a kis házat, hadd lenne tovább is Bakó-Ház. Édesapám, édesanyám szerezte, harminc-negyven évi keserves küzdelemmel; fájna a lelkem, ha a második öltő már kiszalasztaná a kezéből és idegenek lomolnának azok közt a szent falak közt, ahol édesapánk, szegény jó édesanyánk kilehelte lelkét. – –
– Bizony, – kontrázott István hősiesen – elmondhatnánk a Bibliával: «Öröködbe Uram pogányok jöttek és szent templomodat megfertőztették.»
A kövér presbiternek jólesett ez a bibliás hang, szelíden megveregette István öccse vállát:
– Úgy-e? A házunk a hazánk, a kisebbik hazánk. Ne legyünk házatlan hazátlanok. Úgy gondolom: Én megveszem a házat, vagyis kielégítem a hat testvért.
Juli felcsattant:
– Nem lehet ám, galambom. Mert hárman bent laknak, hárman kint lakunk. Mi lesz a bentlakókkal? Ki kell nekik költözni.
– Hogyne már! – rivallt rá Dózsáné s a másik kettő: Mihály és Jóska szintén kitátotta a száját: azt már nem!
– Minek költöznének ki? – kérdezte László szelíden. – Lakhatnak tovább Isten szent holnapjáig.
– Én ezt nem értem! – vágott közbe Juli. – Aki bent lakik, az már haszonélvező. Aki kint lakik, nem egyenlő jogú a bentlakóval. El kell adni a házat, másképpen nem lehet hét részre osztani.
– Nem jól beszélsz, húgom. Én veszem meg az egész házat; mind a hat testvéremnek kifizetem a rá eső részt. Aki benmarad a lakásban, az házbért fizet – nekem. Pont. Ha ez sem igazság: kétszer kettő sem négy.
A testvérek, különböző célzattal, morogtak. Juli félt, hogy becsapják. Erzsébet pedig azt óhajtotta, hogy becsaphassa a táborszájút; s úgy érezte: a László javaslata az ő érdekének kedvez.
– Igenám, – lobbant újra fel Juli –, csakhogy nem tudjuk a ház mai értékét; meg kellene becsültetni, hogy László azt adja érte, ami az értéke.
– Megbecsültetjük, – mondta László egyszerűen.
– Igenám, csakhogy nem olyan «hivatalos» becslést értek én. (Juli nem bízott a «hivatal» tisztességében.) Hanem úgy gondolnám, hogy kiragasztjuk a házra a cédulát, áruljuk – míg –
– De ha nem eladó! – mordult közbe az elnök, István.
– Jó, jó, csak úgy tennénk, mint ha árulnánk. De nem igaziban. Meglátjuk, hogy mennyit igérnek érte. Persze, nem adjuk el senkinek, csak a legtöbbet igérő pénze lesz az irányadó.
– Furatos esze van ennek a Rébéknek, – dünnyögött Jóska. Mihály ellenben helyeselte:
– Ebben van valami.
László kövéren, kopaszon mosolygott:
– Fiaim, nekem mindegy. Fő: a békesség és az igazság, ezt mint kálvinista presbiter mondom. Az idő majd kiforog mindent, nem kapunk hajba.
Jóska röhögött a létrán:
– Könnyű László bátyámnak. De Julinak meg Dózsánénak még lobog a sörénye; nagyon jól bele lehet markolni.
– Csend, – mordult rá az elnök.
– De nem is ezért jöttem én, – kapott észbe a disznókereskedő. – Hanem a kocák miatt… (Felragyogott a szeme:) Te! vettem olyan hatvan angol malacot, még a György király hízlalójában se találni mását. Mint az angyalok! (T. i. mint a malac-angyalok.) Kint vannak az állomáson, vagónban; szeretném éjszakára ide az udvarba telepíteni. Ha a bentlakó testvérek megengedik.
– Megengedjük, – mondta Jóska loyalisan, a másik kettő nevében is.
– Előre köszönöm. Jóska fiam, szedd rendbe magad, jössz velem. Az állomásra. Segítesz hazagyűrni a kondát. Teljes ellátás és öt pengő. Gilt?
Jóska nem gondolkozott, leugrott a létráról s az öt pengő ezüstös felragyogásában csillogó szemmel jelentette:
– Gilt!
– Nahát akkor, nyisd ki előttem a kaput – forverc, előre!
Jóska humorosan fogta a dolgot s az első nagy kaput sarkig nyitotta a bátyja előtt, mintha szénásszekér elébe tárná ki. A kövér kupec jólesően mohogott, meg-megsodorintva soha nem engedelmeskedő bajuszát. Dercés hangján nagyot kiáltott az udvarbeliekre:
– Szervusztok!
Azzal kidöcögött kilencven-száz kilójával.
Jóska betette utána a kaput – és bent maradt az udvaron.
– Miért nem mégy? – ripakodott rá István.
– Még nem osztoztunk meg mindenen; Dózsáné is itthon maradt a keresztelőből.
A disznókereskedő visszajött, benyitott a kapun s bekiáltott:
– Jóska te, gyere már!
– Rögtön megyek, László bátyám. Tessék csak előre menni. Mire kell, ott leszek az állomáson.
– Be ne csapj, te széllel bélelt, – dödörgött a kövér jó ember –, mert akkor nem találkozol az öt pengőmmel.
Loholt az állomás felé.
Juli, felocsudva előre számító töprengéséből, elkiáltotta magát:
– Még nincs vége az osztozkodásnak. Folytassuk!
– Folytassuk! – dongottak a testvérek.
– Folytatom, – jelentette ki az elnök s mintha a folyó ügyre értené: nagyot ivott bekezdőnek.
Hátra volt még a kis konyha felszerelése, az evőeszközök, szép rózsás tálak, tányérok, poharak, üvegek; tömérdek kondérok, vaslábasok, nyújtódeszkák, reszelők, csigacsinálók és derelyemetszők. Azután az a sárgaréz-mozsár, amely Dózsánénak álmaiban is megjelent s amelyre Kovácsné Julinak oly igen fájt a foga. De hátra volt még a megboldogult hat rendbeli ruhája, odabent a siffonban; egy pár fekete selyemkendő, még a menyasszonyi pártája is, meg fiatalasszonykorabeli fekete gyöngyös fejkötője. Legtöbbet ért az a barna selyemruha, amelyet azért nem használt a kis Bakóné, mert nagyon «uriasnak» találta. Ez bizgatta különösen a Dózsáné képzeletét. De a csöndes, szótalan Baloghné Mari szintén magának nézte ki már előre. Nem különben Juli.
Mikor a ruhákat kihozták az asztalra s a barna selymen végigsuhant a tavaszi nap, Dózsáné elfehéredett izgalmában:
– Ezt nekem igérte édesanyám még életében… Pista… ha ezt másnak adod, soha ne legyen nyugalmad… igen…
Az elnöklő vasutas keményen megsodorta nagy szőke bajuszát:
– Ez a Dózsáné megint terrorizálni akar. Mit csináljak vele?
– Be kellene zárni a malacólba, – javasolta Jóska szívesen.
Nem tudtak megegyezni. A sárgaréz-mozsárra négyen pályáztak, a barna selyemruhára öten, Juli rikácsolt, Dózsáné sikongott, Baloghné szipákolva méltatlankodott. Mihály káromkodással zsinórozta ennek a bolond napnak a nadrágját, István verte az asztalt, még pedig a mozsárütővel; Jóska pedig diadalmasan röhögött.
– Így nem megyünk semmire, – jelentette ki a fáradt elnök.
– Halt! – kiáltott élesen Mihály, mint káplár korában a szakasz előtt. – Van egy jó gondolatom: ezeket az apróságokat szedjük össze, adjuk el, a befolyó pénzt osszuk szét egyenlően hatfelé.
– Potom áron – elvesztegetni? – Hogyne már! – sivalkodott Dózsáné.
– Így nem lesz vége karácsonyig sem, a megváltóját! – dühöngött az elnöklő vasutas. Szavazzunk!
– Szavazzunk! – kiabáltak a hímneműek.
– Tartsa fel a jobbkezét, aki amellett van, hogy eladjuk.
Mihály, Baloghné, Kovácsné, Jóska feltartotta a kezét.
– Én is, mint elnök! – jelentette ki István, égre emelt jobbkézzel.
Dózsáné lecsüngő szárnyakkal állott külön. Leszavazták. Nem bírt tovább uralkodni magán. Látta, hogy elveszett a kis mozsár, a szép barna selyemruha; oda a négy remek párna, a pompás dunyhának vége… Csatavesztése jobban fájt neki, mint elhibázott élete. Két kezével belemarkolt a hajába, megrázta a saját fejét, mintha csak a Julié volna, s azután – arcul csapta magát. Sajátmagát. Azért a gyalázatért, hogy nem tudott elképzelt jogának igazságot szerezni. Egy hang ki nem jött a torkán. Hirtelen megfordult, berohant a szobájába és magára zárta az ajtaját. Ki sem jött onnan két napig.
A többiek, Mihály javaslatára, a minden hájjal megkent Julit bízták meg az apróság elárulásával. Leltárt készítettek a legutolsó darabról is. De a végső árat Julinak az ügyessége szabta meg. Benne jobban bíztak a többiek, mint sajátmagukban.
István szép beszéddel zárta be a nagy napot, erősen emlegetve Petőfi Sándort, aki olyan gyönyörűen megmondta: hadd vesszen el a becsület, ha az élet megmarad. Mert az a fő, uraim, hogy élünk!
Jóska egyhangúan megéljenezte.
Így osztozkodtak meg a Bakó-testvérek április elsején.
