ERDÉLYI JÓZSEF: BOLOND ISTÓK
a Tisza partján, de fakón,
sanyartan zörgött a levél
ahogy megszáradt a napon, –
erős fagy jött rá hirtelen,
nem tudott megsárgulni sem,
s nem birt lehullni, fennmaradt,
mikéntha mesterségesen.
az úton rámesteledett,
fáradt is voltam, fáztam is,
kívántam nyugvást, meleget,
az ég alatt, hol óriási
vak pásztorként az őszi éj
megfejte csillagjuhait
s kiloccsant és elfolyt a téj.
a sötét éj leple alatt,
sötét volt úgyis a világ,
akkor is ha sütött a nap.
Egy kis ablakból mécs virított
szemembe sárgán, ott lakott
a juhász számadó, bementem,
szállást kértem tőle. Adott…
ott töltöttem az éjszakát.
Átugráltak a félénk birkák
s megtürtek a bátor kutyák.
Szép volt a nagy, homályos ólban
az a hűs őszi éjszaka,
kedves a birkák bégetése,
a gyapjas nyáj meleg szaga.
legutolsó bojtárnak is,
örömest ott maradtam volna
kutyának is, birkának is,
de korán útra kellett kelnem,
dideregve és álmosan,
hűlő folyó sűrü ködében,
magánosan, magánosan.
a fákon vastag zúzmara,
deres volt minden rög az úton,
s az útfél boncos avara.
Hulltak a nedves levelek már,
mint habos szőrszálak, a szél
csupálta már az ágakat,
mint arcot a borotvaél.
fátlan dűlőút vezetett,
mindegy: merre, hová, a síkon,
ahol már elvégeztetett.
Ökörnyál lengett, daru szólt,
kéklett az ég és csalt tovább,
őrült reménnyel a megáradt,
utolsó őszi délibáb.