KATHERINE MANSFIELD + : LÉLEKTAN
KATHERINE MANSFIELD + : LÉLEKTAN
Utalunk Figyelő (Angol irodalom) c. rovatunkban megjelent cikkünkre.
Amikor a lány kinyitotta az ajtót s megpillantotta a fiút, nagyon-nagyon megörült s úgy látszott, a fiú is örült, hogy eljött és boldogan követte a lányt a műterembe.
– Nem zavarom?
– Dehogy. Épp teázni akartam.
– Nem vár valakit?
– Senkit.
– Hála istennek.
Lassan, tétovázva letette felöltőjét, kalapját, mint akinek sok ideje van s mindent ily lassan végez, vagy mintha örökre búcsút akarna venni ezektől, majd a kandallóhoz ment és tenyerét a fürge, ugrándozó láng elé tartotta.
Egy pillanatig mind a ketten némán állottak a táncoló fényben. Amint így hallgattak, a találkozás édes meglepetését ízlelgették a mosolygó szájukon. Titkos énjük ezt suttogta:
– Miért is beszéljünk? Hát nem elég ez?
– De még mennyire elég. Most tudom csak, hogy mennyire…
– Milyen jó itt maga mellett.
– Így.
– Mennyire elég ez.
De a férfi hirtelenül megfordult, a lányra pillantott, az pedig gyorsan elrebbent.
– Nem gyujt rá? Én majd fölteszem a teáskannát. Maga is úgy kívánja a teát?
– Nem. Én nem.
– Hát én roppantul kívánom.
– Ó, maga.
A fiú letapsikolta a perzsa-párnát s a hencserre heveredett.
– Valóságos kis kínai nő.
– Igaza van, – kacagott a lány. – Úgy kívánom a teát, mint férfiak a bort.
Meggyujtotta a széles, narancsszín ernyővel borított lámpát, összevonta a függönyöket, kihúzta a teásasztalkát. A teafőző üstben két madárka dalolt, a tűz libegett. A fiú felült s átölelte térdeit. Gyönyörű volt ez a teázgatás, aztán rendszerint pompás ennivaló is akadt itt, pikáns kis szendvicsek, apró, édes mandulás-rudacskák, egyfajta barnára sült, vajas, rumos sütemény is… de ez csak az előjáték volt. Szeretett volna már túlesni rajta, félretolni az asztalkát, székeiket a lámpa alá húzni, aztán jön a pillanat, amikor pipáját kiveszi majd, megtölti s míg a dohányt keményen tömködi a kupakba, megszólal:
– Sokat gondolkoztam azon, amit legutóbb mondott s azt hiszem…
Egyelőre ezt várta a fiú s a lány is ezt várta. Igen, míg a forró és száraz teáskannát rázogatta a borszeszláng fölött, látta kettejüket, a fiút kényelmesen a párnákra dőlve s önmagát, amint a kék-lakkos karosszékbe kuporodik. Ez a kép oly tiszta, oly pontos volt, hogy rá lehetett volna pingálni a kék teáskanna födelére. De a lány mégse birt sietni. «Hagyjon még egy kis időt» szerette volna kiáltani. Idő kellett neki, hogy megcsillapodjék. Idő kellett, hogy megszabaduljon ezektől a meghitt apróságoktól, melyekkel bensőségesen együtt élt. Mert ez a sok tarka holmi itt körötte mind az ő része volt – lelkéből lelkezett része – s ezek tudták ezt és szilajul-hevesen követelőztek. Most azonban ezeknek takarodniok kellett, pusztulniok, akár a gyerekeknek, akiket a sötét lépcsőkön a hálószobába küldünk, az ágyba, hogy aludjanak, – egykettő – egy piszt se halljunk többé.
Mert barátságuk igazi varázsa épp a teljes odaadásból állott. Olyan nyilt lélekkel tekintettek egymásra, mint két nyilt város egy hatalmas síkság közepén. Nem minthogyha a fiú úgy lovagolt volna a lány lelkébe, mint valami állig fölfegyverzett győztes hadvezér, aki csak a tarka selyem lobogását látja, – vagy mintha a lány úgy vonult volna a fiú lelkébe, mint valami rózsaszirmokon lépkedő királynő. Nem, ők mindketten buzgó, komoly utasok voltak, mindent ki akartak fürkészni, ami látható volt, mindent fölkutatni, ami rejtve volt – s legtöbbre épp a véletlennek ezt a rendkívüli meglepetését becsülték, ami a fiú számára lehetővé tette, hogy teljesen igazmondó, a lány számára pedig, hogy teljesen őszinte legyen.
Szerencsére mindketten már elég idősek voltak ahhoz, hogy egészen ki tudják élvezni ezt a kalandot, minden ostoba érzelmi bonyodalom nélkül. A szenvedély mindent fölborított volna, ezt világosan látták. Különben is minden effélén már túlestek, elintézték mindketten, – a fiú harmincegy éves volt, a lány harminc – sokat éltek, sok mindent tapasztaltak, de most elérkezett az aratás ideje, az aratásé. Hiszen a fiú már kiváló regényeket írt, a lány meg remek játékokat csinált, igazi angol humor-érzékkel.
Vigyázatosan apró, vastag szeleteket vagdosott a süteményből s a fiú kinyujtotta kezét egy-egy darabkáért.
– Fogalma sincs, milyen jó ez, – unszolta a lány. – Áhítattal egye. Tekintsen az égre s a lehelletével ízlelje meg. Ez nem afféle bolti vacak – olyan sütemény ez, hogy a bibliában is föl kellett volna említeni, a Teremtés könyvében: Mondá pedig az Úr: «Legyen sütemény. És lőn sütemény. És az Úr látá, hogy a sütemény jó vala.»
– Fölösleges bíztatnia, – felelt a fiú. – Igazán fölösleges. Furcsa, de én itt mindig észreveszem, hogy mit eszem, másutt pedig sohase veszem észre. Talán azért, mert oly régóta élek egyedül s mert evés közben mindig olvasni szoktam… az étel nekem csak étel… valami, ami olykor előttem van… hogy bekapjam… és hogy… ne legyen ott – nevetett. – Csodálkozik ezen?
– Végtelenül.
– Nézze csak, – félretolta csészéjét és gyorsan kezdett beszélni. – Én egyszerűen nem veszek tudomást a külvilágról. Egyáltalán nem ismerem a tárgyak, a fák neveit – fogalmam sincs, hogy mi hol van, vagy milyen egy bútor, vagy milyen egy ember. Számomra egyik szoba pont olyan, mint a másik – egy hely, ahol ülni lehet és olvasni, vagy beszélgetni – kivéve, – és itt elhallgatott s furcsán, gyermetegen elmosolyodott, – kivéve ez a műterem.
Maga köré tekintett, majd a lányra s nevetett a csodálkozástól és boldogságtól. Ahhoz az emberhez hasonlított, aki fölébred a vonatban és ráocsudik, hogy máris megérkezett, oda, ahova igyekezett.
– Még valami nagyon furcsa. Ha lehunyom a szemem, magam előtt látom ezt az egész szobát, a legapróbb részletekig – a legapróbb részletekig… Eddig sohase gondoltam erre öntudatosan. Gyakran, ha nem vagyok itt, magam elé idézem gondolatban – járok-kelek piros székei között, rábámulok a fekete asztalkán álló gyümölcsös-tálra – s könnyedén megérintem annak a csodálatos alvó fiúnak a fejét.
Amint beszélt felőle, rá is nézett. Az alvó fiúcska a sarokban, a kandalló párkányán állt félrebillent fővel, félig nyitott szájjal, mintha álmában édes hangokra figyelne…
– Szeretem ezt a kisfiút, – dünnyögte. Aztán mindketten elhallgattak.
Valami új csönd támadt közöttük. Ez legkevésbé se hasonlított ahhoz a boldog szünethez, mely találkozásukat követte s körülbelül azt jelentette, hogy «Hát megint együtt vagyunk s most, rajta, folytathatjuk ott, ahol multkor abbahagytuk.» Ezt a csöndet, a meleg, kedves kandallótűz és lámpafény zárta körül. Megannyiszor bele-belevetettek valamit tréfából, csak hogy figyeljék, mint törnek meg a hullámgyűrűk lankás partjain. De a csöndnek ebben az áporodott tavában az időtlen álmot alvó fiúcska feje lekókkadt s a hullámgyűrűk tovairamlottak, messze-messze, a mélyen villódzó sötétség parttalan távolságába.
Aztán mindketten megtörték a csöndet. A lány megszólalt:
– Megkaparom a tüzet.
És a fiú ezt mondta:
– Én próbáltam valami új…
Mindketten menekültek. A lány fölszította a tüzet, helyére tolta az asztalkát, előregördítette a kék karosszéket, belekuporodott, a fiú pedig a párnákra dőlt. Gyorsan! Gyorsan! Véget kellett vetniök ennek a csöndnek, nehogy újra kezdődjék.
– Igaz, elolvastam a könyvet, amit a multkor hozott.
– Na, hogy tetszik?
Megindult a beszélgetés, mint rendesen. Csakugyan úgy? Vajjon nem túlontúl gyorsan, túlontúl készen felelgettek, azon igyekezve, hogy közeledjenek egymáshoz? Vajjon csakugyan más volt-e ez, mint régebbi együttléteik bámulatosan jó utánzása? A fiú szíve hevesen vert, a lány arca égett s a legbutább a dologban az volt, hogy nem tudta, hol is tartanak voltaképpen és hogy mi is történt. Nem volt ideje visszapillantani. És pont, amikor eljutott idáig, ismét beállt a csönd. Hebegtek, inogtak, letörtek, elhallgattak. Megint érezték a parttalan, kérdező sötétséget. Megint azok lettek, akik előbb – vadászok, akik a tűz fölé hajolnak, de egyszerre hallják, amint túl a bozótban vihar kerekedik s valaki hangosan kiabál, kérdez valamit, amit nem értenek…
A lány fölkapta fejét.
– Esik, – dünnyögte s hangja úgy hangzott, mint mikor a fiú azt mondta: «Szeretem ezt a kisfiút».
Igen. Mért is nem hagyták, hogy folytatódjék és hogy lássák, mi történik még akkor? De nem hagyták. Tétovaságukban és zavarukban is érezték, hogy értékes barátságuk forog veszedelemben. Csakis ez semmisül meg, – nem maguk, – ők erről különben se tehetnek.
A fiú fölállt, kirázta pipáját, kezével végigszántott haján és ezt mondta:
– Utóbb gyakran eltünődöm azon, vajjon a jövő regénye lélektani regény lesz-e vagy sem? Mit gondol, a lélektannak mint lélektannak van-e valami köze az irodalomhoz?
– Azt akarja ezzel mondani, hogy azok a titokzatos, képtelen lények, – a mai fiatal írók – a véleménye szerint – helyesen teszik, hogy fejest ugranak a lélekelemzésbe?
– Igen, azt akarom mondani. És ez – úgy hiszem – azért történik, mert ez a nemzedék elég okos és tudja magáról, hogy beteg és érzi, hogy csakis úgy gyógyulhat meg, ha föltárja a jelenségeket, ha tüzetesen tanulmányozza és kibogozza s azon igyekszik, hogy a nyavalya gyökeréig hatoljon.
– Jaj, – sopánkodott a lány. – Micsoda borzasztóan sötét kilátás.
– Egyáltalán nem, – mondta a fiú. – Nézze csak…
Így folyt a beszélgetés. És most mintha valóban sikerült is volna. A lány a székében előrehajolt s a fiúra tekintett, úgy válaszolgatott. Mosolya ezt mondta: «Győztünk». És a fiú bátran visszamosolygott: «Diadal».
Csakhogy ez a mosoly megsemmisítette őket. Túlontúl sokáig tartott, vigyorgássá vált. Úgy tekintettek magukra, mint két kis vigyori bábura, mely a semmiségbe lejt.
– Miről is beszéltünk? – gondolta a fiú.
Úgy unatkozott, hogy csaknem felnyögött.
– Micsoda maskarát csináltunk magunkból, – gondolta a lány. És látta a fiút, amint a talajt szorgalmasan – jaj, mennyire szorgalmasan – munkálja, ide egy fácskát ültet, amoda egy virágbokrot s a tóba egy marék csillámló halat vet, ő pedig rohan a fiú után. Erre valami éles döbbenettől némultak el.
Az óra vidáman hatot csendített s a tűz lágyan föllobogott. Micsoda nehézkes, otromba, öreges bolondok is voltak, biztosan körülpárnázott józanságukban.
És most a csönd rájuk árasztotta varázsát, mint valami ünnepi muzsikát.
A lány rettegett, attól rettegett, hogy oly sokáig tart ez a csönd s a fiú úgy érezte, hogy belehal, ha megtörik. És mégis arra vágyakozott, hogy megtörje. Nem beszéddel. Legalább is nem a szokásos, őrült locsogással. Volt más mód is, hogy beszéljenek egymással s a fiú ezen az új módon akarta odasúgni a lánynak: «Maga is érzi ezt? Maga is érti?»
Ehelyett azonban legnagyobb rémületére a saját szavait hallotta:
– Mennem kell. Hatkor Brand-del van találkám.
Miféle ördög mondatta ezt vele, ahelyett, amit mondani akart? A lány fölugrott, hirtelen ugrott föl a székéből s hallotta önmagát, amint ezt kiáltja:
– Akkor rohanjon. Brand pontos szokott lenni. Mért nem mondta előbb?
– Megbántott engem, megbántott. Végünk van, – keseregte a lány titkos énje, amíg vidám mosolyogva nyujtotta oda a fiúnak a kalapját meg a botját. Nem engedte, hogy egy szót is szóljon, mégis futott, ki a folyosóra, nyitotta a nagy kaput.
Hát el tudtak így válni egymástól? Hogy tudtak így elválni? A fiú künn állt a lépcsőn, a lány benn tartotta a kaput. Már nem esett.
– Megbántott, megbántott, – rebegte a lány szíve. – Miért megy el? Ne menjen. Maradjon. Ne menjen – és kibámult az éjszakába.
Látta a szépen lejtő lépcsőket, a csillogó repkénnyel befuttatott, sötét kertet, az út másik oldalán a nagy-nagy kopár fűzeket, fölöttük a kerek, csillagos égboltot. De a fiú ebből természetesen semmit se vett észre. Ő mindennek fölötte állt. Az ő csodálatos «lélektani tudásá»-val.
A lánynak igaza volt. A fiú semmit se sejtett. Borzasztó. Elszalasztotta az alkalmat. Most már késő volt, hogy helyrehozza. Csakugyan késő volt? Bizony, késő volt. Csúnya, hideg szélroham süvített végig a kerten. Átkozott egy élet. A fiú még hallotta a lány kiáltását, hogy «viszontlátásra», s a kapu becsapódott.
Miután a lány visszatért a műtermébe, egészen furcsán viselkedett. Föl s alá futkosott, karját kitárta, kiáltozott:
– Jaj, jaj, milyen buta, milyen hülye, milyen buta.
Aztán ledobta magát a hencserre, semmire se gondolt, csak feküdt dühében. Mindennek vége volt. Minek volt vége? Igen, valaminek vége volt. Soha többé nem találkozik vele, soha többé. Sok-sok idő (vagy talán csak tíz perc) telt így ebben a fekete örvényben, amikor a csengetyű élesen megnyikkant. Ő jött vissza, persze, hogy ő. És persze fütyül rá, miatta csöngethet, ameddig kedve tartja. Röpült, kaput nyitni.
A kapu följárója előtt egy vénkisasszony állott, holmi rajongó lélek, aki (Isten tudja, miért) imádta őt s valahányszor jött és valahányszor becsöngetett hozzá és ő kaput nyitott neki, mindig ezt hajtogatta:
– Édesem, kergess el.
Ő sohase kergette el. Többnyire betessékelte, engedte, hogy mindenét megcsodálja, elfogadta latyakos virágait nagyon kedvesen. Ma azonban…
– Bocsáss meg, – mondta. – De valaki van nálam. Dolgozunk, egy fabábút faragunk. Rém sok dolgom van ma este.
– Sebaj. Sebaj, édesem, – felelte a hű barátnő. – Csak erre jártam, hát gondoltam, elhozom neked ezt a pár szál ibolyát – s egy ócska, nagy paraplé bordái között kotorászott. – Ide dugtam. Innen legalább nem fujja el a szél. Tessék – mondta s kirázta a kis, hervadt csokrétát.
A lány egy pillanatig nem nyúlt az ibolyák után. De amíg belül állott s a kaput tartotta, különös dolog történt… Ismét látta a szépen lejtő lépcsőket, a csillogó repkénnyel befuttatott, sötét kertet, a fűzeket, a kerek, fényes égboltot. Ismét érezte azt a kérdező csöndet. De ezúttal nem habozott. Egy mozdulatot tett előre. Nagyon lágyan és kedvesen, mintha félne, hogy hullámot ver a nyugalomnak ebben a parttalan tavában, átölelte a vénkisasszony nyakát.
– Édesem, – rebegte a vénkisasszony, boldogan, egészen megszédülve a kedvességtől. – Semmiség az egész. Egyszerű kis olcsó csokor.
De közben, amíg a vénkisasszony beszélt, ő még gyöngédebben, még odaadóbban vonta magához és oly lázasan, oly sokáig szorongatta, hogy szegény vénkisasszony majdnem a fejét vesztette s alig bírta kinyögni:
– Hát igazán nem haragszol rám?
– Jó éjszakát, kedves, – susogta a lány. – Jőjj el mielőbb.
– Jövök. Jövök.
Erre lassan visszaballagott műtermébe s félig húnyt szemmel megállt a szoba közepén, oly könnyűnek, oly pihentnek érezte magát, mintha gyermeki álomból ébredt volna. Még lélekzenie is gyönyörűség volt…
A hencser nagyon rendetlen volt. Úgy álltak a párnák, – ez volt a szavajárása, – mint «vajúdó hegyek». Rendbe rakta őket és az íróasztalához ült.
– «Gondolkoztam arról, amit a lélektani regényről beszélgettünk – firkálta – s ez csakugyan roppant érdekes»…
Satöbbi, satöbbi.
Befejezésül ezt írta: «Jó éjszakát, kedves. Jőjjön el mielőbb.»
