BABITS MIHÁLY: AZ ELÉGEDETLENSÉG KÖNYVÉBŐL • Osvát Ernő posztumus írása
BABITS MIHÁLY: AZ ELÉGEDETLENSÉG KÖNYVÉBŐL •
Osvát Ernő posztumus írása
Osvát Ernő posztumus írása
Osvát Ernő mégis hagyott egy könyvet. Egy szép, nemes írást – kicsit, de kis könyv is nagy lehet belülről. A kritikusnak meg kéne kérdeni, irodalmunk jövendő törzsműveinek egyikét tartja-e kezében? Vagy csak töredékes, melléktermés-szerű adalékát egy eltünt életnek, mely papír helyett inkább egyenesen a lelkekre írt s mások művein át építette magát a jövőbe? Azon a kegyeleten és szereteten, mellyel Osvát könyvét bibliotékánk polcára helyezzük, alig változtathat e kérdés válasza. Minő az aforizma-műfaj értéke s Osvát aforizmáinak helye e műfaj kül- és belföldi történetében: megvitatásra méltó problémák. De műfaj és történet elhalványulnak a személyes ügy mellett, s Osvát Ernő sohsem halhat meg úgy, hogy a Nyugat írói és olvasói számára személyes ügy ne maradjon. Az Elégedetlenség Könyvének minden lapjára egy tragikus lélek árnyéka esik. Az aforizma rendesen olyan, mint a buborék: könnyű, hideg és csillogó. A tudat intelligens felszinein lebeg, s nem ereszkedik az érzelmek zavaros mélyébe. Megszoktuk a könnyű szellemű népek műfajának tekinteni, akik szeretik a logikai játékokat, mint a görög és francia. A magyar irodalomban úgyszólván nincs is aforizma. Eötvös Gondolatai regényekből kitépett mondások: összefüggő eszmemenetek pillérei. A súlyos és komoly magyar ész nehezen tűri, hogy gondolatai fürgén és egyenkint guruljanak, mint a láncból kiszabadult gyűrűk. Az igazi aforizmához valami kerekség és üresség tartozik; üres forma, s mintegy kiszivattyúzva mindaz ami tartalomként a világgal és élettel összefűzné; az aforizma forog és forgatható. Egy parodizáló francia ellenétükre fordította La Rochefoucauld aforizmáit: kiderült, hogy a gondolatok gyakran megfordítva is époly szellemesek, mélyek és igazak.
Osvát Ernő aforizmáit nem lehetne megfordítani. Szigorúan, végzetesen egyértelműek ezek, s távol vannak attól, hogy puszta formává csiszolt gondolatok legyenek. Ha az aforizma-gyárosok megszokott módszere a «kiszivattyúzás»: Osváté ellenkezőleg a sűrítés és bezsúfolás. Látszólag Osvát aforizmái is «gondolatok»: de szemmellátható az a szinte izgatott törekvés, tudatosan vagy tudattalanul, ezekbe a gondolatokba mennél több lelkitartalmat zsúfolni bele. Nem gondolati, hanem lelkitartalmat: mert ezek az aforizmák époly kevéssé termékei az analizáló és logikus észnek, mint a hideg és csillogó ötletnek. Nem epigrammok, de nem is rövid essayk és tanulmányok, mint a Nietzsche-félék. Hanem rövid lírai költemények. Próza-versek két-három sorban, melyek majdnem mindig az író legféltettebb belső titkaival függnek valahogyan össze, s helyenkint magas költői szépségeket érnek el.
A féltett titkokkal való összefüggést csak az veszi észre, aki az aforizmákat együtt és egymás fényében figyelmesebben tanulmányozza; a magas költői szépségek azonban könnyen és első olvasásra szembetünnek. Mégsem könnyű és szárnyaló szépségek ezek: ellenkezőleg, nagy küzdelem nyomait éreztetik, amint a szűkszavú formában elénkömlenek, cseppenként, mintegy valami szűknyílású edényen át csobogva. Az ember úgy érzi, hogy megtorlódtak valahol az ajk küszöbe körül és egymásnak állják el az útját. Ez az a «gondolatgazdagság, ami mondanivaló-szegénységre vezet». Osvát jól ismeri és finoman elemzi a saját írói gátlásait, melyek kényszerűen vitték az aforizma-formához, mint Nietzschét a betegség. Mint minden igazi művész, a szükségből erényt csinál, s a kínos küzködésből, mely szinte minden mondatát túlstilizálni viszi, a gondolatzsúfolás sajátos bravúrja kerül ki diadalmasan. «Valami mutatványosság van a legtöbb írásban» – mondja egyhelyt – «de a kitünő íróknál is». Osvát maga a leghősiesebb mutatványos: a néma, aki megszólal, akinek minden szó harcba és éles fájdalomba kerül, s aki mégis beszél, tömötten, ekonómikusan, önmegtagadó heroizmussal.
S akaratlanul is örök nevelője az irodalomnak, még ebben a fájdalmas túlstilizáltságában is példát ad ő! szükséges és időszerű példát a magyar írók nagy átlagának, kik nagyon is könnyen és fájdalom nélkül tudnak írni, fájdalom és művészet nélkül, mert hisz a kettő egy. E küzdelmes formálás diadalai és kínjai mellett szinte nem számítanak a témák, melyek főleg a tudomány és irodalom köreit, egy szellemiekben élő ember életét ölelik körül, igen gyakran a szerkesztés problémavilágával érintkeznek, s csak ritkábban pillantanak az emberi lét konkrétabb és hétköznapibb tájaira. E különböző témákat egy dolog fogja össze mind mégis eggyé és életté: a morális nézőpont, melyen mindannyit átszűri, mintegy kérlelhetetlen marószerben, hol minden rejtett makula előjön. A nagy nevelő számára az egész emberi élet morális probléma, s irodalmi és tudományos problémák a morális problémáknak egy-egy tartománya. Az egész könyv morálja pedig az irgalmatlan őszinteség s bátor szembenézés a gondolat Meduza-arcával.
Az ami első pillanatra csak a gondolat őszinteségének látszik, voltakép a lélek őszintesége. S talán ez avatja ezt a kötetet lírává. Valami olyan lírává, mint a parnassieneké, akik egyetlen szót sem ejtenek magukról s óvatosan kerülnek minden célzást, mely személyes dolgaikra lenne vonatkoztatható: de a küzdelmes forma minden modulációja legbensőbb küzdelmeiket árulja el, s szemérmes szavaikban legtitkoltabb érzéseik izzanak. Osvát esetében ez a líraiság annál őszintébb, mert teljességgel tudatalatti. Úgy hat ránk, hogy minden gondolatát fojtott érzések, lelkiismereti harcok és szigorú ösztönök diktálják. S ha egy-egy maxima önmagában nem látszanék vallani szerzőjéről, annál nagyobb vallomás-értéket nyer a többinek fényében. Egyikből a másikba fut a líra titkos árama, s így lesz líra ez az egész könyv, mely a szenvedő, töprengő, önmagában élő, gátlásaival küzködő s önnön lelkével vitázó Osvát Ernőnek olyan arcképe marad, amihez azok, akiket a magas szellemiség sorsa és dokumentumai érdekelnek, mindig vissza fognak járni.
Ezek bizony kevesen vannak, talán mindig is kevesen lesznek. Osvát könyvét e kevesek számára kevés, de gyönyörű példányban adta ki az elhunytnak «egy hű tisztelője». E hű tisztelő nemes áldozatkészsége megérdemli a magyar írók háláját, akiknek kezébe ő adta a legszebb ereklyét felejthetetlen mesterükről; s méltó a köszönetre a Kner-féle gyomai nyomda is, mely ismert ízlésével s tökéletes mesterségtudásával állott a kegyeletes cél szolgálatába. A gondolatok, melyeket Osvát minden írása közül egyedül ítélt maradnivalóknak, illő köntösben s Ignotus igen szép és tartalmas bevezetésével kerültek a világ elé. Mégis nem hallgathatjuk el egy megjegyzésünket. Az aforizmák helyenként tipográfiai szempontból – hogy a lap vége az aforizma végével összeessen – más sorrendben jönnek egymásután, mint az első kiadás alkalmából, mely tudvalevőleg a Pesti Naplóban történt folytatásokban. Ezt mi helytelennek érezzük. Ahol a tipográfia és a filológia összeütközik, a filológiának kell előnyt adni. A sorrend nem mindenütt volt mellékes. Egyik aforizmából a másikba finom szálak vezetnek át, s még ahol ezeket a szálakat mi nem látnók is, tisztelnünk kell a szerző akaratát, ki talán rejtett vonatkozásokat érzett s kívánt tudat alatt éreztetni. Én még az ujságbeli folytatásokat is jeleztem volna, legalább egy-egy fejezetszámmal, mint kisebb egységeket: hisz talán ezek sem véletlenül verődtek így össze. Osvát maga rendezte folytatásról folytatásra gondolatait, s nem valószínű, hogy tisztán a véletlenre bízta volna az egyes közzétett ciklusok összeállítását.
De sulyosabb panaszunk is van: a könyvből egy teljes folytatás aforizma, az utolsó s nem a legjelentéktelenebb, mindenestül kimaradt. Osvát gondolatai nem tizenkét folytatásban jelentek meg, mintahogy a Kner-kiadás kolofonja mondja, hanem tizenháromban. A tizenkettedik után egyheti szünet volt, s ez okozhatta az utolsónak elfeledését. A veszteség nagyon érzékeny, mert az áldozatul esett szövegben a legszebb, legmélyebb, leglíraibb aforizmák néhánya található. Úgy hisszük, kötelességet teljesítünk, mikor az elmaradt ciklust itt újra lenyomtatjuk, hogy hozzáférhetően őrizzék a Nyugat otthonos hasábjai addig is, míg talán az Elégedetlenség Könyvének egy eljövendő új kiadásában ez az utolsó folytatás is helyet talál. Bizonnyal szükséges lesz, hogy Osvát művét előbb-utóbb azoknak is kezébe adjuk, kik e gyönyörű kétszáz példány közül egyiket sem tudják megszerezni. Osvát műve nem maradhat csupán kegyeleti tárgy: az irodalom eleven táplálékává kell válnia. A kihagyott aforizmák a következők:
Fogalmak tündöklése és nyomora:
– Valóságnak én azt nevezem, amit ismerek belőle.
– Én valóságnak azt nevezem, amit nem ismerek belőle.
–
Sok ember túléli az életkedvét, de csak a költőt éli túl az életkedve.
–
Szórakozottság rapszódiája. Mindent elfelejt, ami eszébe jut; csak átcikkáznak rajta a gondolatai; csillaghullásból álló éjszaka a szellemi élete.
–
Szépítő felejtés. Keresni, amit elfelejtettünk; lélegzettelen, mint a búvár, kínosan utánamerülni és végre felhozni és látni, hogy nem volt érdemes, hogy amit megtaláltunk értéktelen. Hát nem jobb abban ringatózni, hogy a mélyben mesés kincsek várnak bennünk a tündöklő feltámadásra?
–
A logika a gondolkodás tehetetlenségi törvénye.
–
Hogy irígykednek egymásra érzékeink!
–
Semmi más – sem szeretet, sem bölcsesség, sem áldott erőfeszítés, sem imádkozás, sem az elégedettség békéje – nem adhatja, nem adja azt a súlytalan teljességet, azt a gondtalan kitárulást, azt a boldog lebegést az eszmélés függetlenségében, amit a művészi szemlélet ad. Mintha a minden dolgokkal való együttélésünk egyszerre visszanyerte volna zavartalanságát s egyetlen nagy, tiszta, meztelen barátsággá válnék; eltűntek az árnyékok, nem: maga a mostoha: a minden árnyékok anyja: az Irígység aludt el. S fellélekzik az elnyomott Összhang. Ó, keserűségtelen, nemes érzékiség, honvágy és haza egyben, Művészet!
–
Hiába vitatkoztok ti jobban, ha ellenfeleiteknek erősebb az akarata. Szinte különös, hogy nem visszafelé haladunk.
–
Ami tökéletes, annak nincsenek méretei.
–
Az értelmetlenség mint műfaj. Így védik: a világ értelmetlenségét – csak értelmetlenséggel lehet kifejezni. Jó, de mivel veszik észre? Nem az értelmükkel? És hogyan különböztetjük meg a beszélőt a mondanivalójától? a nyers értelmetlenséget a «művészitől»?
–
Reménytelen viszonyban van önmagával a legtöbb ember.
–
Megtagadni az elmult érzelem emlékét, – halottrablás.
–
Minden erő legyőzhető, csak egy nem: a lemondás.
–
Azok az egész élmények, melyek alatt teljesen megsemmisül bennünk az idő mellékgondolata. Oly önfeledtség, mely az énérzés túlcsordulása önmagán. Oly pillanat, amikor mindegy, ha közben eltelik az élet.
–
Mily színtjátszó a nyelv. Saját jelentésének kopott szobra, zengő szobra, szégyenlős szobra ugyanaz a szó. Mennyi költőlélek vándorol a nyelvben!
–
Gyönyörű őszi órák: mosolyfűben gázol az ember; kentaur-érzés: a test, mint egy kényes, pompás, hű paripa hordja pajtását, a lelket.
–
Mint valami a túlvilágról boldogan visszaszökő anyai kényeztetés – olyan a szerencse. De nem lehet az: ha az volna, sokkal többnek jutna.
–
A hit fogalma csak a jövő fogalmában gyökerezhet; semmiben sem hisz, aki a jövőben nem hisz.
–
Szokratesz monológja. Ha avval, amit magamból pazarolok, takarékoskodom, a takarékosságom elszegényít; ha gyüjtök, semmim sem marad: az az enyém, amit elpazarlok; a pazarlásom termékenyít meg; a pazarlásom a termékenységem; a pazarlásom az életerőm. Hogy egymagamban egészen szegény vagyok? Nem, hisz mindig magam vagyok. Paprikajancsik Szokratesze vagyok.
