DÉRY TIBOR: KI BESZÉL?
DÉRY TIBOR: KI BESZÉL?
Kinek a szava az én szavam?
s amely ég felé mordulva átkozódik és kiált,
szájam kinek a szája? s mely a sorból kiállt
erős lábam kinek a lába
s amely ég felé mordulva átkozódik és kiált,
szájam kinek a szája? s mely a sorból kiállt
erős lábam kinek a lába
s könnyeim kinek a könnyei
s kinek panaszát hol dobolják? Kinek imáját
őrzöm ajkamon s sziklaágyamon kinek máját
tépetem a vad keselyűkkel
s kinek panaszát hol dobolják? Kinek imáját
őrzöm ajkamon s sziklaágyamon kinek máját
tépetem a vad keselyűkkel
s kinek halálával lakozom,
ha majd meghalok s csörgő kezekkel lefordulva
a mélybe hullni küldetek? Éltemből kicsordulva
mint megloccsant pohárból az olaj
ha majd meghalok s csörgő kezekkel lefordulva
a mélybe hullni küldetek? Éltemből kicsordulva
mint megloccsant pohárból az olaj
elfolyt a szerelem s nyomában
füstölögve ellobbant a lélek. Az üres
tetemből mégis továbbeszél egy hang. Az Úr is
elhallgatott már bennem s mégis
füstölögve ellobbant a lélek. Az üres
tetemből mégis továbbeszél egy hang. Az Úr is
elhallgatott már bennem s mégis
beszél szájamból e hang s körömként
továbbnő s belekap a nagy szolgaorcába,
mellyel a világ ágyam fölé hajlik, koncába
harapni kész fogakkal
továbbnő s belekap a nagy szolgaorcába,
mellyel a világ ágyam fölé hajlik, koncába
harapni kész fogakkal
s lapos tekintettel. Ki beszél
tetemem nyelvével, hogy a föld sok állata is
mind felágaskodik iszonyú dühében, kavics
elgurul, elpirul az ég
tetemem nyelvével, hogy a föld sok állata is
mind felágaskodik iszonyú dühében, kavics
elgurul, elpirul az ég
s szégyenében a víz gőzölög
s megrázza sörényét – amott füléhez emeli
kezét a hegy s mind engem hallgat, ki nem leli
se égen, se földön nyugalmát
s megrázza sörényét – amott füléhez emeli
kezét a hegy s mind engem hallgat, ki nem leli
se égen, se földön nyugalmát
s most a beszélő szavában
felismeri önnön szavát, a sóhajokat,
mik titkon nyögettek, a jajokat s hajokat,
kik a teremtés néma nyelvéről
felismeri önnön szavát, a sóhajokat,
mik titkon nyögettek, a jajokat s hajokat,
kik a teremtés néma nyelvéről
nyelvemre peregnek s visszapattanva
kőzáporként verik volt gazdáik. Köröskörül
sóhajt az enyhe lég s a fák gyenge lombja közül
csillanó könnyek hullanak
kőzáporként verik volt gazdáik. Köröskörül
sóhajt az enyhe lég s a fák gyenge lombja közül
csillanó könnyek hullanak
szemembe, mely töretlenül
néz a keserü elembe. – És miként a föld
az égből leszálló lágy vizet örökzöld
tájaiba befogadván
néz a keserü elembe. – És miként a föld
az égből leszálló lágy vizet örökzöld
tájaiba befogadván
összegyűjti és elringatja
sötét mélyében, majd dörögve újra kilövi
a fényre – úgy gyűlik örök tetemembe a földi
jaj s szüntelen úgy tör ki belőle.
sötét mélyében, majd dörögve újra kilövi
a fényre – úgy gyűlik örök tetemembe a földi
jaj s szüntelen úgy tör ki belőle.
