ELEK ARTÚR: A NÜRNBERGI MADONNA • (Budapesti kiállításának alkalmából.)
ELEK ARTÚR: A NÜRNBERGI MADONNA •
(Budapesti kiállításának alkalmából.)
(Budapesti kiállításának alkalmából.)
Nem tudni, hol született, sem azt, hogy évszázadokig hol volt a lakása. Nem tudni, hogy templom volt-e valaha a lakóhelye, vagy palota falának mennyezetes fülkéje, nem tudni, hogy egymagáért faragta-e szobrásza, vagy az isteni üdvözletet hordó Gábriel arkangyal párjának. Nincsen se története, se mestere, sem apja, se multja, – olyan, mint a lehullott csillag, melynek születése csoda. Egyszer csak megvolt, s kései polgártársai úgy néztek reá, mint rég elmúlt idők emberalakká változott áhítatára.
Olyan is, mintha testének anyaga, melyből a művész faragta, maga az áhítat volna. Régi templomokban századéves zsolozsmák zsongása, embersokadalmak szorongó könyörgése, a tömjén füstje és az ősi orgona búgása néha csodálatos alakzatokká csapódik össze, szent férfiak és nők alakjává, melyeken az Isten fényessége dereng és az örök emberi gyötrődés borong. Így születhetett a nürnbergi Madonna is, évszázadok bánatának és gyönyörűségének vajúdásából. Az apja a vágyódás lehetett, egy művészlélek vágyódásán által az egész népnek és az egész kornak vágyódása valami legtisztább után, ami emberentúl való és mégis emberi legyen. A legrégibb, a legnemesebb nemzetségek legtisztább gyermekéről álmodott a művész, aki megalkotta.
Gótikus ihletből, égnek törekvő szögletes és hegyes vágyódásból enyhén és gyöngédeden kikerekedett lágyság az alakja. Sudár fa, – végén a korona, a kicsiny fej olyan, mint az alig bomló bimbó. Fölfelé néz és fölfelé emeli két összecsukódó gyönyörű kezét. Ahogy keze csuklóban hátrahajlik és gyermekujjai kinyíló tenyerébe fogódznak, kezének tördelése-e, mint ahogy némelyek gondolták, az anyai kétségbeesés mozdulata-e, vagy a görcsös imádságé? Anyáé-e már ez a szűzi szendeség, amelyben akkora a méltóság?
Muzsikát vél hallani előtte a fül, a himbálódzó vonalaknak, az egymást gyöngéden egyensúlyozó mozdulatoknak, a fej hajlását követő karoknak, a lágy gráciával előrelépő lábnak, a suhogva lobogó köpenyszárnyaknak, a zizegve gyűrődő ruharáncoknak, a hátul egyetlen hullámban leomló köntösnek, a selymesen tapadó fejkendőnek ritmusát. Szívig ható muzsika.
Más művészeteknek is megvan a maguk Madonnája. De egy sem olyan egyetlen a maga nemében, mint ez. Sok nemzedék művészei keresték, sok kövön, sok fatuskón kísérleteztek vele hasztalan. A németek Madonnája rusztikusnak született, tagbaszakadtnak, nehéznek. Mennyi időbe telt, amíg typusa megfinomodott! Mennyi idő elmúlt, míg a bambergi Madonna rejtelmes mosolyú feje megszületett. Lassan és fáradsággal keresgélték a szobrászok anyagukban örökölt álmaik vonásait és arányait. Keresték azt az egyetlen szépet, amelyben egy egész nép a maga vágyódásának kifejezésére ismer. A népek mind angyalokkal álmodnak és a legvadabbak és a legszelídebbek is álmukban tisztavizű források felé vágyakoznak, melyeknek partján az üdvösség pázsitja zöldel. Vágyódásukhoz a művészek keresik az alakot és néha megtalálják, néha csak azt hiszik, hogy megtalálták. Hosszú hozzá az út és sok rajta a csalódás. De ha megtalálták, akkor elnémul előtte minden kétkedés. A szívek dobogása meghalkul, térdek megroskadnak.
Ilyen a nürnbergi Madonna. A germán tisztaságideálnak, a germán szépségideálnak, a népek legnemesebb és leggyöngédebb vágyakozásának emberalakká változott zsolozsmája.
