ILLYÉS GYULA: ANYÁNK
– ahogy kiszaladtam féltő kezeidből, – mint nyögő gally, melynek
gyümölcsét kicsapja a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az
égre lebbent,
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerités mellett
álltál integetve –
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
utvesztőit
és néztem hátrálva a fellobbant veszélyt mely szívedig rezzent –
komor uccák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás petroleumbaáztatott rossz-szagu csóváját
s gyulltam végezetül
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben,
egy meg-megroppanó barrikád tetején.
nem beszélek erről, szomorú szőléke, mit tehetnél már te,
mit tehettél volna,
igen, sokat sirtam… te az esti istállóban a fejőkén ültél?
s homlokod a szelid
tehén oldalához hajtva Máriával társalogtál messzi fiad érdekében?
mint olvasó-szemet huzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszin tőgyeket.
mosdottam a szelek friss lehelletében s törölköztem a nap édes kendőibe,
ilyenkor gyakran eszembe jutottál –
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyodat,
egy lány áttetsző szemében, futottam utána,
a csillagok alatt aludtam s aludtam karokban, mint földben,
s reád emlékeztem.
öledből szakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló
mezőkön csobog képzeletem,
ma még itt vagyok, ládd, apritom a fát, de estefelé ujból szimatolva
nézek kelet s nyugat felé,
fejem kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el szegény,
kis babonáidat!
elárvult nénike,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapithatatlan szivvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
napon s századokon,
szomorúságával nem fér a világba –
szomorúságával s sűrű álmaival, melyeket gyötört testedből hallgatott.