A rózsák atyja
A rózsák atyja
Fennmaradt egy svábhegyi fénykép: rózsaszüret kellős közepén egy bölcs aggastyán szelid, mosolygó arca. Még a híres ásós végű kampósbotja is vele van, ezzel gyomlált, hernyót irtott és ezzel készült bevonulni a halhatatlanságba - a rózsák atyja.
Ki tud szebb rózsákat tenyészteni? Ki tud szebb rózsaregéket mondani? Ez a halvány eperszinű rózsa egyenes utódja azoknak, amelyek Napoléon felesége, Joséphine császárné számára nyíltak és illatoztak Malmaisonban. Ez a másik a híres Maréchal Niel. A harmadik talán Sirászból került a Svábhegyre és illatából Firduszit lehet érezni.
Az égen bárányfelhők ünnepi menete - áll. Az egész olyan, mint valami hazatérő nyáj, de nem jut előbbre. Ki látott már bárányfelhőt vonulni? Ez a könnyed, pihés felhőkép az ő életét jelképezi. Érhetik-e még meglepetések?
Hiszen mindenben része volt, kijutott neki a jóból és rosszból is. Ha az öreg bölcsek nyugalmával szemlét tart élete fölött, el kell ismernie, hogy a sors inkább jó volt hozzá, mint rossz. Nem mindenkinek jut osztályrészül az ő ragyogó, dicsőséggel teljes ifjúsága, eredményekben gazdag férfikora és kiegyensúlyozott, gondoktól mentes öregsége. Hiszen éppen azzal vádolják, hogy nem ismerte meg az élet legmélyebb, legszörnyűbb válságait és költészete olyan, mint a rózsa, amelyet a legművészibb tenyésztői fogásokkal se lehet - egészen feketévé változtatni. Pedig sok kertész képzeletét izgatta, mint épp tőle tudjuk, a bakacsinfekete, bársonyos rózsa problémája.
Nem, nem; béke és csönd vár rá - élete őszén feléje mosolyognak szőlőkertjéből a sötétszínű bakator, a fekete kadarka, a fehér góhér, a rózsaszínű muskotály és fehér furmint. Pomológusok dícsérik gyümölcsfáit és ampelológusok a bortermő tőkéit, mintahogy kritikusok magasztalják regényeit. Már nem divat Jókait gáncsolni és a régi ellenségén, Gyulai Pálon csaknem rajtaragad a gúnynév: «a kritikus béka». A fiatalok «atyamesterüknek» nevezgetik a rózsák és legszebb regények atyját.
Már életében elérte azt a dicsőséget, amely rajongó ifjakat nekifeszít a leghálátlanabb, legküzdelmesebb pályának és amelyet oly kevesen érnek el. Történelmi festményeken, amik az ezeréves Magyarország dicsőségét hirdetik, nem hiányozhatik annak az arca, aki nemzete multját a legszebb mesékben tárta fel. Utcákat neveznek el róla országszerte, sőt a legnagyobb népszerűség groteszk jutalmaként borbélyműhelyek címtábláin megjelenik ápolt bajusza, szakálla és - parókája.
Mit kívánhat még?
Saját úri lakában tágas, előkelő lakosztálya van, ahol senkise zavarja. A kandallóban tűz ropog. Emlékekben gazdag tárgyak közt a kényelmes íróasztalon ki van készítve a sima fehér papír, jó toll és lila tinta, mint Laborfalvy Róza korában.
Ha kedve tartja, lemehet a földszintre, hol Fesztyék vendégei ünnepnek érzik, mikor köztük megjelenik. Ha únja a vendégeskedést és mégis beszélgetni akar egy drága, őszinte kis lélekkel, akkor felhozathatja «unokáját», a pici Feszty Masát.
Ha elúnja a fővárost, Balatonfüredre menekülhet. Ha idegen nyelv zengésére, más tájak varázsára vágyik, elutazhat Itáliába vagy akár a Spitzbergákra. (Hiszen oly olcsó akkor az utazás!)
A bölcs, boldog rózsák atyja hálát adhat a sorsnak.
Mire vágyik még?
Mi az, amit eddig még mindig megtagadott tőle jó sorsa?
Mindjárt meg fogjuk tudni.
A rózsák atyja már hetvennégy éves.
Két évvel túlhaladta azt a kort, ameddig a magyar szójáték szerint a férfi még mindig lehet - hetvenkedő.
És egyszerre - maga se tudja, hogyan - rabja lesz... egy hangnak.
Ez a hang örökké ott zsong a fülében. Lágyan simogatja vagy lelke mélyéig megrázza. Szerelmes ebbe a hangba.
A hang egy fiatal lányé. Szavalt előtte, mint mások, más ifjú, kezdő szinésznők, akik pártfogását keresték. És elment ez a leány is, mint a többiek, akik szívükben tele reménységgel távoztak a rózsák atyjától, mert hisz megdícsérte őket. Jó szó, vigasztalás, tanács nélkül senkise hagyhatta el a rózsák atyjának küszöbét. Ő maga volt a jóság és bizonyára csak azt sajnálta, hogy nincs rendelkezésére annyi állás, mint amennyiért jelentkeztek nála. Épp azok tudnak legkevésbé segíteni, akik a legszívesebben tennének valamit. Az életnek e ridegségével szemben mit tehet mást a bölcs, mint amit ilyenkor szokás tenni: belenyugodni, elfelejteni. És amint a kérvényező levette kezét a kilincsről és lépései elhangzottak a Bajza-utcai villa kavicsos homokján, a rózsák atyja talán már meg is feledkezett róla.
A leány tehát, akit Bellának hívtak, elment.
És a hangja mégis ott maradt.
Mi volt ez? Varázslat?
Van-e oly bölcs vagy bolond, aki meg tudná mondani, hogy olyan röpke, könnyed, meg nem fogható valami, mint a hang, hogyan lesz minden szilárd testnél tömörebbé és maradandóbbá?
Maga a rózsák atyja is töprengett ezen és eszébe jutott az a szép görög mithosz, hogy valaki beleszeretett egy hangba, Echóba és elindult, ment utána, de hiába, nem tudta utolérni. Echo folyton előtte volt, de soha egy pillanatra nem vált láthatóvá. Echo, a visszhang menekül az elől, aki utol akarja érni. Épúgy nem lehet megfogni, mint ahogy a gyermek nem tudja soha elérni a Szivárvány hídját.
És a bölcs aggastyán mégis utol akarta érni ezt a hangot. A hetvennégyéves rózsák atyjából így lett szivárványt kergető gyermek.
Nincs szörnyűbb valami, mint ha egy szép mese rút valósággá válik.
A mesében a varangyos békából gyönyörű királyfi lesz. A valóságban ép megfordítva van: a rózsák tisztes atyjából őszfürtű, groteszk gyermek lesz, nevetség és hahota tárgya.
A mesék, ha a fonóból vagy a betűk elvont világából a hétköznapok megvilágításába kerülnek, rút boszorkányokká változnak.
És maga a legszebb mesék írója ne tudná ezt?
Hetvennégy éves szerelmes bolond! Ennek értelmét csak ép az ne tudná, aki megírta - a Szerelem bolondjai-t?
Könnyű okosnak, józannak, gúnyosnak és hétköznapinak lenni vele szemben.
Még könnyebb szellemileg rokkant aggastyánnak tekinteni őt, esetleg elmeorvosi ellenőrzés alá vonni.
De mit szóljunk ahhoz, hogy ő maga jött rá, hogy megfigyelés alá helyezték? Mit szóljunk ahhoz, hogy ő maga ismerte fel, mily végzetes útra lépett második házasságával? És mit szóljunk ahhoz, hogy a sors és a gráciák ez elkényeztetettje épp élete utolsó négy-öt esztendejében döbbent rá amúgy istenigazában az emberi sötétség mélységeire?
Érezte ezt a mélységet már akkor, amikor tizenhárom éves korában megírta a «Zsidó fiú» című drámáját. De csak érezte. Hetvennégy éves korában aztán ki is tapasztalta saját személyében.
És ez teszi az ő esetét oly rendkívülivé, hogy életének e különös, izgalmas és szomorú fordulatánál valamivel hosszabb ideig időzünk.
Még az ő lángelméje iránt való kegyeletünk se tehet minket igazságtalanná az élettel szemben.
Akár szidjuk, akár dícsérjük: mindig az életnek van igaza velünk szemben. Nevetséges volna perbeszállni az élettel, amelynek törvényei sokkal inkább megfellebbezhetetlenek, mint bármily fokú és bármily tekintélyű bíróság ítéletei.
Az életnek nekimenni annyi, mint: fejjel a falnak menni.
Legfeljebb alázatos szívvel szabad közelednünk feléje, hogy tanulmányozzuk, hogy okulást merítsünk belőle, hogy - ha későn, ha korán - megint tanuljunk valamit tőle.
Aki Echót hajszolja és szivárványhidat kerget, elébb-utóbb beleütközik abba a falba, amelyet közönségesen Életnek nevezünk.
De ki teszi ezt? A gyermek? Az őrült? A lángész? Vagy mind a három? Vagyis az a szentháromság, amelynek felelősségrevonása, mint érezzük, nem nagyon jogosult?
A bölcs ember álláspontja ez: «Mi köze a világnak ahhoz, hogy egy huszonnégy vagy akár hetvennégy éves ember hogyan rendezi el azt a teljesen magántermészetű dolgát, amelyet szerelemnek nevezünk? Ha valami, akkor épp a szerelem olyan magánügy, amelyhez senkinek semmi köze.»
S ép ez a bölcseség az, amelyet az élet nem akar elismerni.
