IGNOTUS: A NEGYVENNYOLCAS IBSEN
IGNOTUS: A NEGYVENNYOLCAS IBSEN
Akik most egy negyedszázadja vagy nem sokkal régebben Henrik Ibsent még sorainkban láttuk, talán kezet is fogtunk vele, nem gondoltuk, legalább nem eléggé, egy valamire, ami most, centennáriumakor, jobban felötlik előttünk. Ha Ibsen 1828-ban született, akkor nem volt sokkal fiatalabb, mint a mi Petőfink és Jókaink. Akkor 1848-ban már húsz éves volt, ekkor, egyszóval, ez a költő negyvennyolcas költő. S csakugyan: van is, mint az akkor már ötven körül járó Heinénak, egy szép verse Magyarországhoz. Ibsent igazában csak úgy érthetni meg, ha negyvennyolcból származtatják.
Nos, a negyvennyolcas forradalomból, az eredendőből, a párisi februáriusiból, maradt egy kőrajz, mely egy akkori párisi polgárőrt ábrázol. Derék polgárember, boltos vagy tisztviselőfajta, civilruhában és köcsögkalappal, de derekára kard szijjazva s vállára puska vetve. Csak éppen hogy a puska csövébe, nyilván a februári havasesőre való tekintettel, szurony helyett esernyő van tűzve. Ibsen, ha jól emlékszem, még élt s éppen az ő gyönyörű seniliáit írta: a Solness-t, a Borkmann-t, mikor én, minden hódolattal a költő költészete, a forradalmár komolysága s rendületlensége iránt, ezt az ő forradalmárságát ahhoz a polgárőr-puskához bátorkodtam hasonlítani. Forradalmár volt, nincs benne kétség, változásokat kívánt, s hittel s kockázattal helyt állott értük. Mint ahogy a februári polgárőrök közzül is nem egy bátran és becsülettel otthagyta volt fogát, ki pedig békességben élhetett volna, az emberi kor legvégsőbb határáig, pudlija mögött. De: hősiessége, mint forradalmisága, mégis csak, mint mai szóval szokás mondani, kispolgári volt. Ugyanolyas, mint a Börneé, kivel szemben az illetlen Heinét, minél komolyabb dolgokról volt szó, annál inkább elfogta a nevethetnék. Ugyanolyas, mint a Petőfié, ki pedig, a drága fiatal lélek, igazán forradalmár volt, sőt, az Apostol-ban, magyar földön az első proletár s városi forradalmár. Mindazonáltal: micsoda kőrösi szenteltvíz az, amit akart s amiről álmodott ahhoz képest, ami azóta lett! Gondoljátok el, hogy George Sand már élt, virágzott, sőt már Szendrey Júlia is, mikor szegény ártatlan Petőfi, 1848-ban, ehhez a Szendrey Júliához azt írta versben, hogy: "Feleségem, mit csinálsz ott? A nadrágom foltozgatod?" Ettől bizonyára nagy a lépés, - igaz, hogy harminc esztendő elmulván, 1879-ben - az Ibsen Nórá-jához. De ez a Nóra is: mi ez George Sandhoz képpest? S micsoda forradalmár az, ki 1848 után harminc esztendővel még csak itt tartott?
Jól értsük meg: nem Ibsent becsüli mindez alá, nem is forradalmárságának tényét és értékét, csak e forradalmárság tartalmáét. S hozzá kell tenni, hogy ez értéktelenség nem csoda, még ahhoz a nagy intellektushoz s becsületes lázadóhoz képpest sem, aki Ibsen, költői geniejét nem is nézve, mindenesetre volt. Két nagy magyarázatát s ezzel mentségét is tudom.
Az első mentség minden forradalomnak abbeli tragédiája, hogy a forradalom, ugyanúgy, mint a képzelet, nem tud újat teremteni, csak a régi adalékokat kombinálja másképp össze. A természet, az élet, a történelem: az igazán forradalmár, az igenis teremt újat, s érdemes aztán ehhez az újhoz, mit az élet termelt, hozzáhasonlítani az elképzelést, mit e fejlődésnek irányában a régi forradalmárok tűztek volt célnak. A forradalmak célkitűzései úgy aránylanak ahhoz, amit aztán az élet s a történelem s a fejlődés igazán újat termel, mint a mai elragadó női divathoz aránylanak a harminc-negyven év előtti reform-ruha tervek, melyek egyfelől irtózatos csúnyák voltak, másfelől, mai szemmel nézve, tele voltak a régi női öltözet mindazon félszegségeivel s esztelenségeivel, amelyeket pedig megszüntetni kívántak. Mondom, a képzelet, a forradalmáré is, rab: nem tud új gyanánt egyebet elképzelni, mint némi áttételben ugyanazt a régit, aminek helyébe újat szeretne. Ez általában baja minden forradalomnak, az 1848-ikinak még egy járulékosa is volt. Tudniillik: 1848 nem volt eredeti valami. Tulajdonképp harmadik kiadás volt, - harmadik kiadása volt az 1789-iki nagy forradalomnak, melynek az 1830-iki júliusi volt második kiadása. Már az első forradalomnak gondolatai s kívánságai sem voltak újságok, legalább annyiban nem, hogy meglepőek lettek, hogy nagyrészükre példa itt is, ott is az emberiség történetében ne találtatott, hogy elérhetésük s megvalósításuk elképzelhető ne lett volna. Ezek a gondolatok és kívánságok ismétlődtek meg, nagyjában s elméleti elgondolásból intézmény követelésévé konkretizáltan 1830-ban s 1848-ban. S bármennyire nem mindenütt voltak már meg, nem is igen lettek meg, vagy ha meglettek, hát nem sokáig maradtak meg akár 1830-ban, akár 1848-ban s ez évek után: meglepőek, kivált 1848-ban, bizonyára nem voltak, sőt közhelyek voltak, mert az új és a meglepetésül eljövendő nem a polgári "negyvennyolc" elgondolásaiban foglaltatott, hanem az ugyancsak 1848-ban megjelent s akkor senkinek fel nem tűnt kommunista manifesztumban rejlett és sejlett. A negyvennyolc forradalmisága olyasmi volt, mint mikor az osztrák ármádiát új előltöltő puskákkal szerelték fel ugyanazon években, amelyekben a porosz baka már hátultöltőt kapott. Ibsen bizonyára forradalmi lélek volt, s nem ő tehet róla, hogy az az 1848, amikor ő húsz éves volt, elvénhedt forradalmiságra tanította a fiatalokat.
Ez az egyik mentsége Ibsennek.
A másik az, hogy mint időt nézve 1848-ban, úgy helyet nézve egy kicsiny s a történelem országútjától félreeső országban töltötte éppen ifjú éveit, mikor az ember az életre kinevelődik s megállapítódik. Ha maga a francia és német fogalmazású 1848 követelésnek már némiképp elavult volt ahhoz képpest, ami ugyanakkor Angliában s Amerikában nagyrészt mint valóság volt meg: viszont a kis Norvégia számára még 1860-ban, 1870-ben, sőt 1880-ban is vakmerő álom volt sok minden, ami nélkül angol vagy amerikai ember már 1840-ben sem igen tudta elképzelni az életet. Mikor én most lesz nyolc esztendeje egy darabig Berlinben éltem, új ismerőseim közt híre terjedt, hogy hazámban a modernségnek, az irodalmi forradalomnak lettem volna bajvívója - s olyikuk meg is kérdezett, hogy miben állt volt voltaképp ez a "forradalom"? Azt kellett felelnem, hogy: "képzeljétek el, hogy nálatok egy írói csoport folyóiratot indítana, izgatásba fogna és bejárná az országot annak bizonyítására, hogy nem csupán Wildenbruch úr az, kit költőnek szabad tekinteni, de talán Gerhart Hauptmann is". Az Ibsen forradalmisága is sokban ilyen volt. Münchenben írt, de lelke mélyén Norvégiában élt s lázongva s küzködve követelt a nyolcvanas években sok olyat, amit, ha akkor ott Münchenben körülnéz, mint rég elért valóságot láthatott volna meg. Ez nem von le sem forradalmársága becséből, sem költészete valódiságából. Csak megmagyarázza a vékony porréteget, mely e költészetre mint forradalmira egy rövid emberöltő rendjén rárakodott.
A forradalmár, a nagy, az igazi forradalmár a természet volt, - a természetnek természetéhez képpest véres és gyilkos formában: a világháborúéban. 1789, 1830, 1848: micsoda bátortalanságok, félségek s félszegségek ahhoz képpest, ami ma nagyjában megvan, megvan még ott is, ahol a visszahatás hamva alatt lappang, mint egy zsarátnok! Az Ibseneknek, ha megérték volna, egy vigasztalásuk lehetne: hogy ehhez a mához képpest a kommunista manifesztum éppoly elavult, túlhaladt s együgyűségben marasztalt, akárcsak a "polgári" negyvennyolc. Mint ahogy az emancipált George Sand szerény kezdő egy mai angol munkáslyányhoz képpest, ki választó s bizonyos koron túl választható és hivatalképes s szakszervezeti tag s biztosítva van állástalanság, betegség s öregség ellen: úgy gyerekesség az osztályharc s a proletárdiktatúra olyan időkben, mikor minden teremtett ember számára minden politikai szabadság, minden jogi egyenlőség, minden szociális biztosítottság törvénybe van írva, csak éppen pénze nincs és általában pénz nincs, hogy mindezeknek hasznát is vehesse. Most nem osztályharc kell és nem forradalom, hanem az, hogy békességes egymáshoztörődésben minden ember összefogjon a jómód megteremtésére, a gazdaságnak arra a felvirágoztatására, amiből aztán jut munkásnak és parasztnak úgy, mint munkaadónak és gazdának. Ma csak egy idealizmus lehetséges: a materializmus, - pénzt, pénzt, pénzt kell teremteni, hogy az embereknek ne csupán szabadságuk legyen az életre, hanem hogy meg is tudjanak élni. Rémítő volna, ha ennek kimesterkedésében az emberek megint csak dilettánsoknak bizonyulnának, s megint világháborúnak kellene elkövetkeznie, hogy megcsinálja.
