IGNOTUS: TÍZ ÉV ADY
IGNOTUS: TÍZ ÉV ADY
Újév után lesz tíz éve, hogy Ady Endre meghalt. Ha életben volna, ma ötvenegy éves volna, élni mindössze negyvenkét évet élt, – nem lehet azt mondani, hogy halála megszakította munkáját s pályafutását, mert utolsó versét 1918 novemberében írta, lelkében s elméjében már félhalottan, s mikor negyedévre rá egy véletlen meghülés megölte, csak tompaságtól s testi gyötrelmeitől váltotta meg. Hívság elgondolni, hogy, ha lappangó nyavalya meg nem őrli s teljes emberi életet élhet végig, mint fejlődött volna tovább. Bizonyára mindvégig mind magasabbra, mint ahogy a nem sokkal több, mint tíz év rendjén, amióta s ameddig Ady Endre az volt, aki: a bőgőtől, hol az ember az embereknek sír, feljutott az orgonáig, hol az ember az istennek felel. Viszont mint ahogy e szédületes feljutás úgyszólván egy szűk csigalépcsőn történt, nyilván ugyancsak mindvégig ennek tornyában maradt volna, – nem volt szétágazó vagy többfelől nekikerülő hivatottság; rettenetesen, dynamitosan összesűrült egy volt s műfaja is csak egy volt: a robbanásos himnusz. Ha egy arkangyal káromkodna: ez volna az a hang, ami igazán és egyedül volt az Ady hangja. Minden egyebe: prózája, novellái, tanulmányai, cikkei, epikus kísérletei: érdekesek, geniálisak, őszagúak, humortalanságukban néha esetlenek, erőltetettségükben néha fárasztóak, eltökéltségükben néha hamisak, – viszont tudnak gyilkosak, tudnak bevilágítóak, tudnak megváltóak lenni, mint irodalmi vagy politikai mondanivaló olykor fölötte becsesek, de mindent összevéve: ha elmaradtak volna, nem hiányoznának. Adynak képéhez nem tesznek hozzá semmit, mint ahogy a nap túlvakítja a saját foltszakadékait vagy lánghegyeit. Az a csoda, aki Ady, csak verseiben az.
Ám ezekben az. Nem éppen, mert a magyar költészetben elődjei nincsenek, s ha kacérkodott azzal, hogy ő Balassát, Csokonayt vagy Vajda Jánost folytatja, ezt főképp avégett, hogy mintegy posthúmusan mérgesítse Arany Jánost, kit nem vállalt költőnek. Nincs elődje Arany Jánosnak sem, mert Gyöngyösi István csak nem az, Petőfinek sincs, mert Czuczor Gergely nem az, nincs Berzsenyinek, mert Baróti Szabó nem az, nincs Csokonaynak, nincs Vörösmartynak, nincs senkinek, akinek révén az irodalom megtörténik. Ady Endre azzal csoda, hogy minekutána nyelvben, formában s mondanivalóban költőietlen és sekélyes utánzója volt jelentéktelen utánzóknak, még pedig nem mint kis diák, hanem majd szinte azon életkorig, amikor Petőfi már halott volt: hogy ezek után egyszerre, egyik napról a másikra új nyelvvel, új verseléssel, új formával, új költészettel robban, mondom, elé, melynek nincs előzetessége őbenne magában, őnála magánál sem s amelynek elolvasásához szükséges ábécéből egy betűt nem találni semmiben, mit addig írt volna. Mintha az ital, melynek rabja lett, mintha a nyavalya, mely idegeibe lopódzott, egyszeribe s egy életre révületbe ejtette volna, ahogy a sámánt s a pythiát ejtik a gőzök, s mintha az idegei aljáról így felhasadt másvilágból lüktetnének s üvöltenének föl e soha nem hallott zengzetek s rivallatok. Még egyszer-kétszer, egy-két már gyönyörű, már adys versében visszhangzik a francia-német dalromantikának Heinén át Kiss Józsefba, Reviczky Gyulába, a kilencvenes évekbeli magyar hirlapköltőbe áthárfádzott hangja. Később viszont, némely politikai eltökélésű s nem lett, hanem készült versében: mintha alexandrinuskodnék – a szónak nem csupán versmértékes értelmében. De külömben: amint egyszer a maga hangján szólalt meg, ez egészen a maga hangja volt, a megszállottságnak olyan mindentkizárásával, melyről lepattan példa, lesiklik hatás, legörög emlék, amely úgy veszi körül feszüléses rezgelemmel, hogy csak kifelé sustorognak és sercegnek belőle cikázások, befelé nem tud behatni rá semmi. Bor s minden egyéb kábítás vagy serkentés csak ahhoz segíti hozzá, hogy önmagától részegedjék meg.
Ilyen is aztán a verselése, melyben a szó mintha tánccal volna megszerezve, mert nála a szó nemcsak jelentésével, hanem hangzásával is jelent, a szórend nála nem csupán gondolatmenet, hanem lejtés is, a szó rikkantás, a mondat topogás, a versmérték (mint sokkal Ady után a francia Claudelé) a ki- és belélegzéstől ütemeződik, s mindez együttvéve az érzékein át hat az olvasó értelmére. Strófa-szerkezetének is van egy olyan természetű titka, mint a táncban a vissza-visszatérő toppanás: a strófa vége felé elhagy egy rímet, s ahogy ez strófáról-strófára megismétlődik, az magában is, szavak és szósorok ismétlése nélkül is refrainessé monotonizálja a verset. Ez is ideghatás, mint a jégeső kopogása, melynek fülledtsége a homlokon keresztül nyomja az agyvelőt s ahol a füled, a szemed, a bőröd nem tudja különvenni, hogy a dörgés, a villám, a hűs szólt-e néki. Ahogy a szó Adyból feltör, maga után rántja, ami ebben a torokban, ebben a tüdőben, ebben a szívben e szó köré esemény, álom, elgondolás rakodott az Ady, a fajtája, az emberi nem történetéből. Így aztán minden szavának százszoros az értelme s egyenes jelentésén fölül még e százféleségével is rezeg, kábít és nyugtalanít, mint a táncoló dervisnek százszor elismételt lailláhailalláh-ja, melytől ő maga is megbolondul, s amelytől megbolondulni. Már ezért is társtalanabb Ady minden más költőnél. Az ő eljöveteléig a költők, bármily irányt vallottak és bármely iskolát jártak, mégis olvasóikkal együtt egy nyelvkörhöz, egy kifejezőkörhöz, egy megértőkörhöz tartoztak, – magyarul ugyanazon nyelven szóltak, értelmen ugyanazt értették, versnek ugyanazt érezték. Adyval mindezek felől új világ kezdődik. Nem szólva arról, hogy mire Magyarország egészen magyar lett, éppen a java magyarság, az írókon kívül majd mindenki úgy állt, hogy nem tudott magyarul, csak szabadelvűpárti nyelven tudott – alig van még egy eset a világon, hogy a nemzet legnagyobb szónokainak, például Szilágyi Dezsőnek, például Tisza Istvánnak, például Apponyi Albertnak nyelve ennyire gyökeretlen, színtelen, zamat és zománc nélkül való lett legyen. De még ha nem is lett volna így: az, aki csak tud magyarul, ha mégoly tökéletesen és természettől fogva, de a magyar szó nem mond néki többet, mint értelmét, az idegen marad Adytól. Érteni csak az értheti, kinek számára az egyes magyar szó nagyjában ugyanazon lelki történeten ment át, mint Ady számára, akiben az egyes szó ugyanolyan rezzeneteket ver fel, mint aminő lerakodásokból Adynál felfakadt. Verse sem az a dalrhytmus, ami addig vernek éreződött, hanem a döngésnek és a dobogásnak rhytmusa, olyasmi, mint a vadak haditáncnótái lehetnek, olyas rhytmus „an sich“, rhytmus a rhytmus kedvéért, mint a mi kultúrkörünkben eddig csak a cigánymuzsika, újabban a jazz revelált – megzenésítésére is új zene kellett: a Reinitzé, a Kodályé. Ezért még lefordíthatatlanabb idegen nyelvre, mint bárki más nagy költő. Hol az a szótári szó: francia, német, angol, olasz, orosz, mely azonkívül, hogy a francia, a német, az angol, az olasz, az orosz ember számára jelentésre ugyanazt jelenti, mint a megfelelő magyar szó a magyar számára: ezzel a jelentésével s még ezenfelül hangzásával ugyanazon associatiokat is keltse benne, mint az a magyar szó a magyarban, s a mondat, melybe bele van iktatva, azonkívül, hogy valami versmérték félébe van beletörve, még úgy is lejtsen és robogjon, hogy az idegen ugyanúgy megbolonduljon tőle, mint a magyar? Nem, nem, – itthon is csak kicsiny lehet az Ady igazi közönsége, valamíg egy új nemzedék nem nőtt fel már úgy az ő ábécéjében, mint például, a mai zenei nemzedék a Wagner ábécéjében, idegennel pedig nem igen lehet majd, talán soha, másképp megérttetni, hogy kicsoda Ady, mint ha úri szavunkra elhiszi. Hiszen hozzánk is úgy szól, mint: megint a sámánhoz kell visszatérnem: egy megszállott vérünk, ki bár ismerősen s a mi tulajdon isteneinktől, de mégis valami másvilágféléből hoz izenetet, melynek ő maga is csak edénye, – a révület dadogásával, mely, mint a Demosthenesé, dadogás, de demosthenesi, kavics helyett cyclopsi sziklákat görgetvén a nyelvén. „Én istenem, nincs nékem lábam, Csak térdem van, csak térdem…“ – vajjon a német ember, ha legsímulóbban s legkifejezőbben lefordítom néki, hogy „Gott, du: ich hab’ keine Füsse mehr, Nur Kniee hab’ ich, nur Kniee…“ megérti-é, hogy ez mit jelent és mi mindent jelent? Ady nem technika, amit meg lehet tanulni, nem iskola, amelyet követni lehet – éppúgy nem, mint ahogy Jezsaiás próféta nem tanult senkitől s nem tanított senkit tovább.
A kifejezésnek ahhoz a hatalmához, mely Ady Endrének részeül jutott, még szinte az ő saját értelme sem ért föl. E külömben roppant értelem arra futotta, hogy mindent megértsen, amit titkot bárki bárhol felfedett, – arra már nem, hogy mint a Goetheé, maga hasson át minden titkokon. Ez bizonyára nem fogyatkozással. Csak éppen megérdemelte volna, hogy ne így legyen, illett volna neki, – természetes volna, hogy aki a kinyilatkozás minden szerszámával felkent, az kinyilatkozásos géniusz legyen. Ám még így is, mikor nem a mindenségről, csak maga-magáról tesz számadást, alig győzzük követni. A tíz év, mióta meghalt, éppen csak arra volt elég, hogy akiknek smemi közük nem volt őhozzá, ezt most resteljék s úgy hányavetiskedjenek, mintha lett volna, sőt csakis nekik lett volna. Valójában időtelen költő, ki nagyjában ugyanilyen lehetett volna akár nyolcszáz év előtt, s nem sokkal kéne másnak lennie, ha nyolcszáz év múlva születik. A multban is az a valaki lett volna, a jövőben is az a valaki lenne, kibe a kortásnak úgy bele kell tanulnia, mint a multba, amit ki kell találni, a jövőbe, amit meg kell sejteni. Minden kor és minden hely úgy járt volna vele, hogy belőlük nőtt ki, de túlnőtt rajtuk.
